Egy kis személyes az elején…
Kamaszkorom nagy útkeresései során bensőséges viszonyba kerültem Krúdy Álmoskönyvével. Erős bizonyosság volt bennem a tekintetben, hogy az álommal valami titkos, különleges információhoz lehet jutni, leginkább a jövővel kapcsolatban. Aztán persze jött Freud és az ő Álomfejtése, ami egy más keretbe helyezte az álom témához való viszonyomat. És persze elmélyítette olyannyira, hogy a diplomamunkámat is álom témában írtam. Ma már az álom, illetve az abban rejlő lehetőség számomra messze több mint az, hogy mi fog történni velem a jövőben. Miért fontos ez most?
Mert meggyőződésem, hogyha egy kicsit megállunk ennél a témánál, akár egy bejegyzés erejéig is, máris nyitunk néhány szelepet az álmaink – saját magunk megértéséhez. És talán előre mosakodom, hogy majd visz a szenvedély…és ez egy hosszú bejegyzés lesz. Bízom benne, így is megéri elolvasni.
Lássuk hát.
A freudi álomkoncepció alaptétele az, hogy az álom elnyomott, elfojtott vágyaink teljesülése valamilyen burkolt formában. Sigmund Freud (1856-1939) azt mondta tehát, hogy ne a jövőt, a külvilágot kutasd – mint azt korábban az ókorban is tették - hanem figyelj befelé. A tudattalan sötétjébe űzött, vagy megszületésük óta pórázon tartott kívánságokra, vágyakra, amelyek az álmon, mint egy szelepen keresztül üzennek neked – magadról.
Az álmodás során Freud szerint két alapvető mechanizmus kerül egymással szembe: a vágy és a cenzúra. Valahogy így...
A Vágy, a maga áradó, ösztönös módján akar valamit velünk, tőlünk, általunk. Hogy szeressünk valakit, akit esetleg nem is szabad, hogy tegyünk olyat, ami bizonyos értelemben akár bűnnek is tekinthető. A Vágynak nincs morális érzéke, olyan mélyen születik bennünk, ahol ezek a fékek nem léteznek. Megy, megy előre, hogy valahogy napfényre kerülhessen – csakhogy az álomban szembetalálja magát a mogorva, szigorú Cenzúrával.
A Cenzúra azt mondja: „Rendben, értem én, hogy meg akarod mutatni magad, hogy látszódni-élni akarsz. De ezt csak úgy teheted, ha álruhában surransz be az álomba úgy, hogy szinte felismerhetetlen leszel.” A Vágy kénytelen kelletlen megköti a kompromisszumot, rongyokba tekeri magát, átöltözik, esetleg nemet vált, vagy úgy viselkedik, mintha mást akarna, mint amit valójában, azaz átalakul.
Jól van, ez így rendben - mormogja elégedetten a Cenzúra és hátradől.
Kijut hát a tudattalanból egy jó nagy adag feszültség az álmon keresztül, tehát oldódik, de a cenzúra ébersége folytán ez csak pont olyan mértékben, amekkorát a psziché még elbír. Ha pl. a tudattalanban erős indulataink vannak egy hozzánk közelállóval kapcsolatban, akivel ezt az érzést nem engedjük meg magunknak, a cenzúra kontrollja folytán kicseréljük a személyt, olyanra, akire szabad haragudni. Aztán hajrá, végigveszekedjük vele az éjszakát. Hát így.
Aztán jött Carl Gustav Jung (1875 – 1961), aki – Freud rosszallása mellett - azt mondta, hogy az álmok melyeket látunk, nem csupán a saját tudattalanunk termékei lehetnek – azaz a saját vágyaink, saját félelmeink, saját emlékeink eltüntetett darabjai.
Jung beszél először egy úgy nevezett kollektív tudattalanról. „A kollektív tudattalan egy olyan világ képe, amely ősidők óta alakult ki tapasztalatok lecsapódásából.” Azaz létezik egy nagy kavargó valami, egy képekből álló őstenger-féle, amelynek élményanyagában történetek, szimbólumok úsznak az időtlenségben – és minden ember kapcsolatban áll vele.
Álmodáskor lehetőségünk van arra, hogy a saját élményeinken, tudattalanunkon túlról, a kollektív tudattalanból is merítsünk. Ezeket az ősi szimbólumokat archetípusnak nevezi Jung. Ilyenek például a mesék, mítoszok figurái - az ősanya, a bölcs, a gonosz figurája – de ide tartoznak olyan események, helyzetek is, amelyek az emberiség egészének fontos mozzanatát sűrítik – beavatás, halál, születés. Az archetípusok sajátos specifikus energiával bírnak, és ez teszi képessé őket arra, hogy szimbolikus formában gátolják vagy módosítsák a tudatos szándékainkat.
Az archetípusok képek és érzések egyszerre. Onnan lehet felismerni őket, hogy felbukkanásuk numinózus jellegű, azaz ezek a képek félelmet keltően hatnak, felkavarhatják a tudatot és az ént, amivel a tudat tágulását idézik elő.
És Jung szerint pont ez a dolguk.
Az álom archetípusai ugyanis minden ilyen esetben kísérletet tesznek arra, hogy beemeljenek egy ősi, leszakadt lélekrészt, megteremtsék azt az egységet, ami a régmúlt időben az ember sajátja volt.
Jung szerint a civilizált ember egyre kevésbé képes az öröktől fogva létező szimbólumokat egyfajta pszichikus mintába illeszteni, azaz érteni őket. Elveszítette a kapcsolatot a mítoszaival és a természettel, így elveszítette azt a rejtett pszichikai energiát is, ami ebből a kapcsolatból fakadt. Ezért a hatalmas veszteségért pótolnak bennünket az álmaink szimbólumai.
Jung olvasatában az álom információt ad, a maga szimbolikus nyelvén. Nem értett egyet Freud-dal abban sem, hogy az álom valamit el akar takarni, ami van. Pont az ellenkezőjét állította: az álom azt akarja megmutatni, amink van. Jung olvasatában az álom egy olyan látogató, amely egy különálló, az ébrenlétével párhuzamos világ hírnöke.
Végül egy villanás erejéig nézzünk rá Alfred Adlerre (1870 – 1937) is, aki szintén Freud tanítvány volt. Adler szerint az álom lényege, hogy állást foglal az élettel kapcsolatban. Álmunkban ugyanis azok a problémák köszönnek vissza, amelyekkel napközben is szembetaláljuk magunkat. Adler életstílusnak nevezte azt, ahogy egy ember él, amilyen hitek, meggyőződések mozgatják, amikre felfűzi az életét – és ez az életstílus tetten érhető az álmokban is.
Számára nem az a fontos, hogy az álom milyen szimbólumot használ, hanem az, hogy az álom milyen érzéseket generál bennünk, mikor felébredünk. Adler szerint a nappali problémáink megoldásához azokra az érzelmekre van szükségünk, amik álmunkban generálódnak.
Freud tehát azt mondta – az álom Csatorna, ahol az elfojtott vágyaink jól becsomagolva, eltakarva kislisszolhatnak. Ha vele nézel az álmodra, azt kérdezed: „Mi az oka az álomnak?”
Jung azt mondta – az álom maga az Üzenet. Belülről és még azon túlról is. Ha általa lépdelsz, azt kérdezed: „Mit üzen a kép, a szimbólum?”
Adler azt mondta – az álom Eszköz, amelynek célja van – az, hogy nappal teljes életet éljünk. Vele ezt a kérdést kapjuk: „Mi a célja és hogy szolgálja a nappalaimat?”
Mindegy honnan közelítünk. Csak közelítsünk. Magunkhoz.
Jó hosszú lett, de szóltam…
A kép Angela Bacon munkája, innen.
Kamaszkorom nagy útkeresései során bensőséges viszonyba kerültem Krúdy Álmoskönyvével. Erős bizonyosság volt bennem a tekintetben, hogy az álommal valami titkos, különleges információhoz lehet jutni, leginkább a jövővel kapcsolatban. Aztán persze jött Freud és az ő Álomfejtése, ami egy más keretbe helyezte az álom témához való viszonyomat. És persze elmélyítette olyannyira, hogy a diplomamunkámat is álom témában írtam. Ma már az álom, illetve az abban rejlő lehetőség számomra messze több mint az, hogy mi fog történni velem a jövőben. Miért fontos ez most?
Mert meggyőződésem, hogyha egy kicsit megállunk ennél a témánál, akár egy bejegyzés erejéig is, máris nyitunk néhány szelepet az álmaink – saját magunk megértéséhez. És talán előre mosakodom, hogy majd visz a szenvedély…és ez egy hosszú bejegyzés lesz. Bízom benne, így is megéri elolvasni.
Lássuk hát.
A freudi álomkoncepció alaptétele az, hogy az álom elnyomott, elfojtott vágyaink teljesülése valamilyen burkolt formában. Sigmund Freud (1856-1939) azt mondta tehát, hogy ne a jövőt, a külvilágot kutasd – mint azt korábban az ókorban is tették - hanem figyelj befelé. A tudattalan sötétjébe űzött, vagy megszületésük óta pórázon tartott kívánságokra, vágyakra, amelyek az álmon, mint egy szelepen keresztül üzennek neked – magadról.
Az álmodás során Freud szerint két alapvető mechanizmus kerül egymással szembe: a vágy és a cenzúra. Valahogy így...
A Vágy, a maga áradó, ösztönös módján akar valamit velünk, tőlünk, általunk. Hogy szeressünk valakit, akit esetleg nem is szabad, hogy tegyünk olyat, ami bizonyos értelemben akár bűnnek is tekinthető. A Vágynak nincs morális érzéke, olyan mélyen születik bennünk, ahol ezek a fékek nem léteznek. Megy, megy előre, hogy valahogy napfényre kerülhessen – csakhogy az álomban szembetalálja magát a mogorva, szigorú Cenzúrával.
A Cenzúra azt mondja: „Rendben, értem én, hogy meg akarod mutatni magad, hogy látszódni-élni akarsz. De ezt csak úgy teheted, ha álruhában surransz be az álomba úgy, hogy szinte felismerhetetlen leszel.” A Vágy kénytelen kelletlen megköti a kompromisszumot, rongyokba tekeri magát, átöltözik, esetleg nemet vált, vagy úgy viselkedik, mintha mást akarna, mint amit valójában, azaz átalakul.
Jól van, ez így rendben - mormogja elégedetten a Cenzúra és hátradől.
Kijut hát a tudattalanból egy jó nagy adag feszültség az álmon keresztül, tehát oldódik, de a cenzúra ébersége folytán ez csak pont olyan mértékben, amekkorát a psziché még elbír. Ha pl. a tudattalanban erős indulataink vannak egy hozzánk közelállóval kapcsolatban, akivel ezt az érzést nem engedjük meg magunknak, a cenzúra kontrollja folytán kicseréljük a személyt, olyanra, akire szabad haragudni. Aztán hajrá, végigveszekedjük vele az éjszakát. Hát így.
Aztán jött Carl Gustav Jung (1875 – 1961), aki – Freud rosszallása mellett - azt mondta, hogy az álmok melyeket látunk, nem csupán a saját tudattalanunk termékei lehetnek – azaz a saját vágyaink, saját félelmeink, saját emlékeink eltüntetett darabjai.
Jung beszél először egy úgy nevezett kollektív tudattalanról. „A kollektív tudattalan egy olyan világ képe, amely ősidők óta alakult ki tapasztalatok lecsapódásából.” Azaz létezik egy nagy kavargó valami, egy képekből álló őstenger-féle, amelynek élményanyagában történetek, szimbólumok úsznak az időtlenségben – és minden ember kapcsolatban áll vele.
Álmodáskor lehetőségünk van arra, hogy a saját élményeinken, tudattalanunkon túlról, a kollektív tudattalanból is merítsünk. Ezeket az ősi szimbólumokat archetípusnak nevezi Jung. Ilyenek például a mesék, mítoszok figurái - az ősanya, a bölcs, a gonosz figurája – de ide tartoznak olyan események, helyzetek is, amelyek az emberiség egészének fontos mozzanatát sűrítik – beavatás, halál, születés. Az archetípusok sajátos specifikus energiával bírnak, és ez teszi képessé őket arra, hogy szimbolikus formában gátolják vagy módosítsák a tudatos szándékainkat.
Az archetípusok képek és érzések egyszerre. Onnan lehet felismerni őket, hogy felbukkanásuk numinózus jellegű, azaz ezek a képek félelmet keltően hatnak, felkavarhatják a tudatot és az ént, amivel a tudat tágulását idézik elő.
És Jung szerint pont ez a dolguk.
Az álom archetípusai ugyanis minden ilyen esetben kísérletet tesznek arra, hogy beemeljenek egy ősi, leszakadt lélekrészt, megteremtsék azt az egységet, ami a régmúlt időben az ember sajátja volt.
Jung szerint a civilizált ember egyre kevésbé képes az öröktől fogva létező szimbólumokat egyfajta pszichikus mintába illeszteni, azaz érteni őket. Elveszítette a kapcsolatot a mítoszaival és a természettel, így elveszítette azt a rejtett pszichikai energiát is, ami ebből a kapcsolatból fakadt. Ezért a hatalmas veszteségért pótolnak bennünket az álmaink szimbólumai.
Jung olvasatában az álom információt ad, a maga szimbolikus nyelvén. Nem értett egyet Freud-dal abban sem, hogy az álom valamit el akar takarni, ami van. Pont az ellenkezőjét állította: az álom azt akarja megmutatni, amink van. Jung olvasatában az álom egy olyan látogató, amely egy különálló, az ébrenlétével párhuzamos világ hírnöke.
Végül egy villanás erejéig nézzünk rá Alfred Adlerre (1870 – 1937) is, aki szintén Freud tanítvány volt. Adler szerint az álom lényege, hogy állást foglal az élettel kapcsolatban. Álmunkban ugyanis azok a problémák köszönnek vissza, amelyekkel napközben is szembetaláljuk magunkat. Adler életstílusnak nevezte azt, ahogy egy ember él, amilyen hitek, meggyőződések mozgatják, amikre felfűzi az életét – és ez az életstílus tetten érhető az álmokban is.
Számára nem az a fontos, hogy az álom milyen szimbólumot használ, hanem az, hogy az álom milyen érzéseket generál bennünk, mikor felébredünk. Adler szerint a nappali problémáink megoldásához azokra az érzelmekre van szükségünk, amik álmunkban generálódnak.
Freud tehát azt mondta – az álom Csatorna, ahol az elfojtott vágyaink jól becsomagolva, eltakarva kislisszolhatnak. Ha vele nézel az álmodra, azt kérdezed: „Mi az oka az álomnak?”
Jung azt mondta – az álom maga az Üzenet. Belülről és még azon túlról is. Ha általa lépdelsz, azt kérdezed: „Mit üzen a kép, a szimbólum?”
Adler azt mondta – az álom Eszköz, amelynek célja van – az, hogy nappal teljes életet éljünk. Vele ezt a kérdést kapjuk: „Mi a célja és hogy szolgálja a nappalaimat?”
Mindegy honnan közelítünk. Csak közelítsünk. Magunkhoz.
Jó hosszú lett, de szóltam…
A kép Angela Bacon munkája, innen.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése