A születési sorrendből fakadó erő

Azt hogy a személyiségünk, sorsunk alakulását hogyan határozza meg a szüleinkkel való viszonyunk, már sokan, sokszor, sok helyen – én is, itt is...- leírták. Így többé-kevésbé mindenkinek van valamilyen tudása arról, hogy mi az, ami ebből az alapkonstellációból következhet általában, sőt akár konkrétan a saját életére vonatkozóan is. Általánosságban kimondható az, hogy családi rendszerben a szülők a gyerek „felett” állnak, ők a nagyok a gyerek a kicsi, éppen ezért minden, amit általuk megtanul, egy speciális viszonyban, alá és fölérendeltségben teszi. Nem kisebb a tét ezzel, minthogy az élete során az ehhez hasonló helyzeteket az alapmintából kiindulva kezelni tudja majd. Ezért nagyon fontos tehát, hogy a szülők a helyükön legyenek, hogy a gyerek megélhesse a nagyságukból eredő biztonság élményét, hogy valóban kicsi lehessen. Hogy a határok érzékelésével, a kicsiségből fakadó nézőpont távolságával meg tudja ismerni, el tudja fogadni és működtetni tudja a későbbi hasonló kapcsolatait.
Az a kislány, akinek az „anyja a legjobb barátnője”, vagy az a fiúgyerek, akinek az apja „jó haver”, nos nekik nagyon nehéz a helyükön maradni, és megélni a szülői nagyságból fakadó védettséget, hiszen úgy tűnik, hogy felnőhetnek a szülőhöz. Így aztán felmerül a kérdés, hogy annak a gyereknek, akinek a szülő a legjobb barátja, annak ki az anyja, ki az apja? Az esetek többségében egyébként az ilyen mondatokban a zavaron kívül mindig ott a szeretet is. Annak a vágya, hogy minél közelebb kerülve a gyerekhez, szeretetet adjon neki.
Ezzel együtt a gyerek ilyenkor többet veszíthet, mint nyer, mert az egyenrangúság élményét kapja. Ami csak illúzió.

Az egyenrangúsághoz leginkább hasonló élményt a gyerek a testvérével való viszonyában kaphatja meg. Azért fogalmazok nagyon óvatosan, mert bár a "szülők a nagyok-a gyerekek a kicsik" elve alapján ők rendszer szempontjából azonos szinten vannak, a valóságban mégis van olyan, ami meghatározza a helyüket, így a „rangjukat”.
Ez a születési sorrend.
Bert Hellinger szerint a rendszerbe való érkezés magában hordozza az adás-elfogadás törvényét is, miszerint aki előbb érkezett az ad, a később érkezett elfogad. Támogatást, segítséget, erőt. Így a szülőtől a gyerekek felé, és az előbb születettektől a később születettek felé áramlik. Így aztán az idősebb gyerek többet ad, és a fiatal többet fogad el. „Az adás és elfogadás úgy folyik tovább, mint az idő, amely soha nem tér vissza.”

A születési sorrenddel, más fókusszal ugyan, de először Alfred Adler foglalkozott. Adler maga Freud tanítványa volt, és ahogy mások, ő is csiszolt, változtatott, majd szembefordult Freud nézeteivel. Ő volt, aki Freud pesszimista társadalomkritikája ellenében kiemelte, és „megemelte” a közösség szerepét, a társak személyiségformáló hatását. Ezzel a fókusszal közelített a születési sorrend, a testvérhelyzetből adódó témák felé is.

Ahogy Adler leírta a különböző testvéri pozíciókból származó törvényszerűségeket, várható működési módokat, úgy ha összevetjük a hellingeri nézetekkel, nagyon is sok hasonlóságot látunk, leginkább azt, hogy a születési sorrend determinál.
Nem vitatva az alapelveket, mégis szeretném elkerülni az ex cathedra jellegű kijelentéseket, mert azt gondolom, hogy ha „csont nélkül” átveszünk elméleteket, gondolatokat, akkor azok hamar dogmákká dermednek a lelkünkben, és onnantól azok irányítanak bennünket.
Azt javaslom tehát, nézzük ezeket úgy végig, mint lehetőségeket, kockázatokat, előnyöket és hátrányokat, de sokkal inkább figyeljünk azokra a felmerülő képekre, kérdésekre, dilemmákra, melyek menet közben felmerülnek bennünk, amikor magunkról és a testvéreinkről vagy akár a gyerekünkről/keinkről gondolkodunk, mert ez az alapja az önismeretnek, nem egy elmélet.

Adler szerint az elsőszülöttek kiváltságos helyzetét az adja, hogy van egy olyan hosszabb-rövidebb időszak, amikor csak ők „A” gyerekek a családban. A figyelem középpontjában állnak, ami sokszor túlféltést, túlóvást és túlkontrollálást is hoz magával. Az első gyerek sokszor a szülei büszkesége, és ha fiú, aki továbbviszi a nevet, folyamatosságot biztosítva a család fennmaradásának, különösen értékes. Érdekes módon, gyakran lehet látni sok elsőszülött lány működésében, hogy bebizonyítsa, ő az apja legjobb fia...
Függetlenül az elsőszülött nemétől a tapasztalás, miszerint elsőnek érkezett, az hogy mérce a később születettek számára, hatalmat és erőt adhat. Hiszen a második, harmadik, kisebb, gyengébb, erőtlenebb. Megélheti a saját nagyságát, a többiek tükrében. Ha ezt az élményt jól fordítja, ha pozitívan építi be, nagyobb eséllyel lesz olyan pozícióban később, ahol erősnek kell lennie, ahol vezetnie kell másokat, ahol támogathat, erőt adhat. Mivel őt magát is tekintély övezi a testvérsorban, és megélte a „szülők ketten-én egyedül” élményét, talán könnyebben bánik az olyan helyzetekkel, amiben hatalom van. Jól megérteti magát azokkal az emberekkel, akik „nagyobbak” nála, hisz ezt tette a szüleivel a testvére megérkezéséig. Ezzel együtt benne van a pakliban az is, hogy a trónfosztásának élménye, egy életre sérelem marad, és az olyan helyzeteket, amiben pozíciók megőrzéséről, saját hatásköréről, megszerzett javairól, kiváltságairól van szó, nehezen mond le. A tradíciók megőrzése, a hagyomány tisztelete az elsőszülötteknek magától értetődőbb, mint ahogy az is, hogy az újításokat, változtatásokat – hiszen túl van a testvér születésén...- nehezebben fogadja. Ami jó, azon miért kellene változtatni? Ott van ebben nyilván az elveszett pozíció szomorúsága éppúgy, mint annak a kétsége, hogy ha olyan nagyszerű és tökéletes vagyok, miért nem voltam elég nekik...

Az egyke helyzete nagyon hasonló az elsőszülöttéhez, azzal a különbséggel, hogy nem volt trónfosztás. Az ő nagy nehézsége, hogy nincs elérhető minta a közvetlen közelben, amiben megtanulhatja a közösségi léthez szükséges szabályokat, játszmákat, megismerje a konfliktusokat és megtalálja a megoldásokat. Neki a kortársközösségbe való illeszkedés sokkal nehezebb, mert egy alá-fölérendeltségből csöppen egy egészen másfajta helyzetbe. Az egyke legnehezebb feladata azt feldolgozni, hogy senkit sem féltenek úgy, mint őt. A figyelem, ami rá irányul egyrészt erővel tölti fel, másrészt elbizonytalaníthatja. Őt éppúgy hajtja a bizonyítási vágy, mint az elsőszülötteket, éppúgy nekik kell kitaposni az utat a felnőttek világában csak éppen neki már téthelyzetben – óvodában, iskolában – kell, hogy megtanulja, amit az elsőszülött otthon. Ennek a sikeres megoldása – barátok, jól működő kortárskapcsolatok - megerősítik a szociális készségében és önbizalmában, és hosszú távon építkezni tud belőle.

A később született gyerekek egy már működő szülő-gyerek konstellációba érkeznek. Vannak szabályok, bejáratott szokások, ők alkalmazkodhatnak ehhez. És van az elsőszülött...a nagytestvér, az első. A másodszülött sohasem lesz első. Nincs meg a szüleivel hármasban megélt idill élménye, és mint ilyen, erős felhajtóerő a számára. A másodszülött a soha meg nem kapott elsőszülöttség okán szívósan, kitartóan küzd a saját jogaiért. Képes a dolgok újszerű átgondolására, a szabályok, dogmák újraértelmezésére, meghaladására. A másodszülöttnek könnyebb, hogy ott a versenytárs kéznél, így a versengés számára természetes létezési forma. (Érdekes módon Adler, aki maga is másodszülött volt, ezt a pozíciót tartja a legegészségesebbnek. Főleg abban a relációban fontos és továbbgondolandó ez, hogy Freud, apja második házasságából született testvérei közül a legnagyobb, tehát elsőszülött volt...)

A legkisebb gyerek és a középső szülött helyzete is érdekes. A legkisebb számára eleve adott a több testvér, neki pedig meg kell keresnie azt, mivel tudja megkülönböztetni magát. Ez egy olyan verseny, amibe nagyon nehéz bekapcsolódni, mert mintha minden lehetőséget elvittek volna az orra elől. A legkisebbek éppen ezért sokszor a legelfogadóbbak, legérzékenyebbek a kívülállás, a kirekesztettség témájában, nézőpontjuk sokszor nonkomform, hiszen megtanulják, hogy nem tudnak mindenkinek megfelelni, így kilógni sem olyan tragédia, mint mondjuk az elsőszülött számára.
Nem véletlenül kelnek útra mindig a legkisebbek a mesében, mert ők azok, akiknek új világot kell felfedezniük, hogy legyenek valakik. Ha jól értelmezik ezt az eltávolodást, ha jó a cél, ha az értékrend, amit a családtól kapott, „rendben van”, könnyen hősként térhet haza a legkisebb. Ám, ha csak a felhajtóerő viszi, a helykeresés kényszere, de nincs a tarisznyájában muníció, könnyebben elkallódik.

A középső gyereket, a pszichológusok sokszor szendvicsgyereknek hívják. Két tűz között, egy rövid ideig tartó másodszülötti élménnyel. Nehezen találja a helyét, mert a karakteres helyek közül az egyik soha nem lehet, a másikról meg lecsúszik. Az ő feladata az, hogy megtanuljon az élete során a két nézőpont, erő, helyzet, eszme közé zártságból egy olyan megoldást találni, ami előbbre viszi őt.

Az ikrek téma is érdekes a születési sorrend szempontjából, és a tapasztalat az, hogy még ha egypetéjűek is, kialakul egy „erő rangsor”, ami hasonló szereposztást eredményez, mint az elsőszülött-másodszülötté. Érdekes módon Hellinger az ikrek-pozícióba sorolja a nagyon kis korkülönbséggel született gyerekeket is, amikor az első születése után közel egy évvel megszületik a második is. Ez az ő olvasatában az ikrekre jellemző nagyon szoros kötődést jelenti az egyébként egymás után született testvéreknél.

A leírtakból következik, hogy a testvérféltékenység természetes dolog. A hatalmi harcok, helyezkedések, versengések talaján alakulhat ki a gyerekek között egy olyan egészséges közelség-távolság, rend, ami később őket szolgálja majd, éppen ezért nem kell félni tőle.
A sokat hallott mondatnak, miszerint az „én gyerekeim szeretik egymást, nem féltékenyek” inkább így van értelme: „az én gyerekeim úgy is szeretik egymást, ha féltékenyek.” A kettő ugyanis nem zárja ki egymást.

Nem ejtettem szót még a különböző házasságokból született testvérek, féltestvérek különleges helyzetéről, lehetőségeiről, de mivel az sokkal szerteágazóbb, többféle dinamikával terhelt és megáldott kapcsolat, egy külön bejegyzésben írok majd róla.

Az eddigi leghosszabb bejegyzésem végén – úgy tűnik, ez egy nagyon fontos téma nekem...-, az jár a fejemben, hogy a blog olvasói vajon milyen családi rendszer, hanyadik gyerekeként születtek? Elsőszülöttek, egykék, másod- vagy harmadszülöttek, útkereső legkisebbek?

Köszönöm, ha megtisztelsz a válaszoddal.

És persze ki kérdezi mindezt tisztelettel? Nyilván egy elsőszülött...

A képet a fortepan.hu oldalról vettük kölcsön. Köszönet érte.