A halottak napjához közeledve különleges fényt kap az életünk – emlékeztetve minket a saját, és szeretteink mulandóságára. Egy nap az évben, az élet végességének, az elmúlásnak, a halál misztériumának szentelve – miközben az egész civilizált életünk arról szól, hogy kerüljük a halállal való szembenézést. Olyannyira, hogy még a halálhoz vezető út, az öregedés is a tagadás fekete leple alá kerül. A fogyasztással, a birtoklással, a fiatalság kultuszával, mintha az örök (földi) élet illúzióját kapnánk. Mintha.
A halottak napi népszokásokban, rituálékban képet kaphatunk arról, hogyan is volt „régen”, amikor – bármilyen közhelyesen hangzik is – az ember életének szerves része volt a halál. Amikor generációk éltek együtt, amikor családi körben mehetett el, akinek eljött az ideje, amikor a család maga is része volt az útnak, helye és ideje volt a búcsúzásnak, megbocsátásnak, a végrendelkezésnek. Ettől a halál, a maga szomorúságával, gyötrelmével, fájdalmával együtt is, ismerős maradt. A ma emberének a halál – csakúgy mint a születés – gyakran egy kórházi aktus. A hozzátartozó számára tehát nem látszik a folyamat, nincsen tapasztalás, csak egy pont van a mondat végén, a maga ismeretlen, rémisztő módján.
Elizabeth Kübler-Ross (1926 -2004) svájci származású pszichiáter kutatta elsők között a halál tabutémáját. Tőle idézek: "Végezetül még szeretnék mindenkit biztosítani arról, hogy haldoklók ágyánál ülni ajándék, hogy a halálnak nem kell szomorú és szörnyűséges eseménynek lennie, hogy ekkor inkább egészen csodálatos és kedves dolgokat élhetünk át. És ha azokat a tanításokat, amiket a haldoklóktól tanultunk, továbbadnánk gyermekeinek és unokáinak, valamint szomszédjainknak is, akkor ez a világ nemsokára ismét Paradicsommá lenne. Azt hiszem, itt az ideje, hogy hozzálássunk.” Az egész cikk itt olvasható.
A halottak napjával évről évre rituálisan esélyt kapunk. Ha megengedjük magunknak az ünneppel felkavarodott érzéseket, szépeket és fájdalmasakat egyaránt, akkor jó eséllyel összekapcsolódhatunk azzal a részünkkel, amelyik számára a halál az élet természetes része. Lehetőséget kapunk arra, hogy lássuk a létünket egy nagyobb rendszerben, amelynek része mindenki, legyen szó élőről vagy halottról, aki valaha a családunkhoz tartozott. Részei azok az emberek is, akik ugyan nem rokonaink, viszont a sorsunk alakulása szempontjából meghatározóak a számunkra. Láthatatlan szálakon kapcsolódunk össze velük, életük, választásaik, szenvedéseik hatnak ránk. Néha olyan erős ez, hogy szeretnénk távolodni tőlük, néha olyan fájdalmas, hogy úgy teszünk, mintha nem is léteznének, néha annyira kötődünk, hogy ismételni, folytatni kényszerülünk a sorsukat.
Ezekben a napokban, amikor kimegyünk a temetőbe és gyertyát gyújtunk a szeretteink sírján, a rítusok nyelvén ezt mondjuk: „Megtartlak emlékezetemben.” Arról szól ez, hogy téren és időn túl elfogadjuk a velük való közösséget, hogy vállaljuk, életünkkel továbbírjuk a közös történetet, hogy élőként tisztelettel fejet hajtunk az életük és haláluk előtt.
A tisztelet, a szeretet nagyon fontos ebben. A szeretettel elbocsátott hozzátartozó, a lélek törvényeinek megfelelően, helyet kap a szívünkben, az életünkben, a rendszerben. Lehet mesélni róla, felidézni a vele kapcsolatos történeteket, azaz az emlékezettel folyamatossá tenni őt. Az iránta érzett szeretet segít bennünket a gyászban, segít tovább éltetni, tovább élni.
Van azonban, hogy az élővel kapcsolatos ambivalencia, harag, ellenséges érzés megmarad a halottal kapcsolatban is. A harag pedig köt, legalább annyira köt, mint a szeretet. A haraggal visszatartjuk, élővé tesszük, és nincs meg számunkra a feloldás, ami a szeretetteljes elbocsátással eljöhetne. A halott nem kerül, nem kerülhet az őt megillető helyre, mintha a harag által itt ragadna. Mintha láthatatlan tintával beleírna a sorsunkba – tudattalanul meghatározza döntéseinket, választásainkat, az egész életünket.
Érthető tehát, hogy a „nyugodjék békében” sem csupán a halottról szól. Benne van annak a vágya, hogy a halott elfoglalhassa az őt megillető helyet, és megkaphassa holtában az őt megillető tiszteletet éppúgy, mint annak a kívánsága hogy mi is „élhessünk tovább békében”.
A néphit szerint a halottak napi gyertyák fényénél melegednek a fázós lelkek, és a világosság segít nekik visszatalálni oda, ahova tartoznak. Hajtsunk fejet hát a sorsuk, életük előtt – engedjük el őket tisztelettel, hogy nyugodhassanak békében.
A halottak napi népszokásokban, rituálékban képet kaphatunk arról, hogyan is volt „régen”, amikor – bármilyen közhelyesen hangzik is – az ember életének szerves része volt a halál. Amikor generációk éltek együtt, amikor családi körben mehetett el, akinek eljött az ideje, amikor a család maga is része volt az útnak, helye és ideje volt a búcsúzásnak, megbocsátásnak, a végrendelkezésnek. Ettől a halál, a maga szomorúságával, gyötrelmével, fájdalmával együtt is, ismerős maradt. A ma emberének a halál – csakúgy mint a születés – gyakran egy kórházi aktus. A hozzátartozó számára tehát nem látszik a folyamat, nincsen tapasztalás, csak egy pont van a mondat végén, a maga ismeretlen, rémisztő módján.
Elizabeth Kübler-Ross (1926 -2004) svájci származású pszichiáter kutatta elsők között a halál tabutémáját. Tőle idézek: "Végezetül még szeretnék mindenkit biztosítani arról, hogy haldoklók ágyánál ülni ajándék, hogy a halálnak nem kell szomorú és szörnyűséges eseménynek lennie, hogy ekkor inkább egészen csodálatos és kedves dolgokat élhetünk át. És ha azokat a tanításokat, amiket a haldoklóktól tanultunk, továbbadnánk gyermekeinek és unokáinak, valamint szomszédjainknak is, akkor ez a világ nemsokára ismét Paradicsommá lenne. Azt hiszem, itt az ideje, hogy hozzálássunk.” Az egész cikk itt olvasható.
A halottak napjával évről évre rituálisan esélyt kapunk. Ha megengedjük magunknak az ünneppel felkavarodott érzéseket, szépeket és fájdalmasakat egyaránt, akkor jó eséllyel összekapcsolódhatunk azzal a részünkkel, amelyik számára a halál az élet természetes része. Lehetőséget kapunk arra, hogy lássuk a létünket egy nagyobb rendszerben, amelynek része mindenki, legyen szó élőről vagy halottról, aki valaha a családunkhoz tartozott. Részei azok az emberek is, akik ugyan nem rokonaink, viszont a sorsunk alakulása szempontjából meghatározóak a számunkra. Láthatatlan szálakon kapcsolódunk össze velük, életük, választásaik, szenvedéseik hatnak ránk. Néha olyan erős ez, hogy szeretnénk távolodni tőlük, néha olyan fájdalmas, hogy úgy teszünk, mintha nem is léteznének, néha annyira kötődünk, hogy ismételni, folytatni kényszerülünk a sorsukat.
Ezekben a napokban, amikor kimegyünk a temetőbe és gyertyát gyújtunk a szeretteink sírján, a rítusok nyelvén ezt mondjuk: „Megtartlak emlékezetemben.” Arról szól ez, hogy téren és időn túl elfogadjuk a velük való közösséget, hogy vállaljuk, életünkkel továbbírjuk a közös történetet, hogy élőként tisztelettel fejet hajtunk az életük és haláluk előtt.
A tisztelet, a szeretet nagyon fontos ebben. A szeretettel elbocsátott hozzátartozó, a lélek törvényeinek megfelelően, helyet kap a szívünkben, az életünkben, a rendszerben. Lehet mesélni róla, felidézni a vele kapcsolatos történeteket, azaz az emlékezettel folyamatossá tenni őt. Az iránta érzett szeretet segít bennünket a gyászban, segít tovább éltetni, tovább élni.
Van azonban, hogy az élővel kapcsolatos ambivalencia, harag, ellenséges érzés megmarad a halottal kapcsolatban is. A harag pedig köt, legalább annyira köt, mint a szeretet. A haraggal visszatartjuk, élővé tesszük, és nincs meg számunkra a feloldás, ami a szeretetteljes elbocsátással eljöhetne. A halott nem kerül, nem kerülhet az őt megillető helyre, mintha a harag által itt ragadna. Mintha láthatatlan tintával beleírna a sorsunkba – tudattalanul meghatározza döntéseinket, választásainkat, az egész életünket.
Érthető tehát, hogy a „nyugodjék békében” sem csupán a halottról szól. Benne van annak a vágya, hogy a halott elfoglalhassa az őt megillető helyet, és megkaphassa holtában az őt megillető tiszteletet éppúgy, mint annak a kívánsága hogy mi is „élhessünk tovább békében”.
A néphit szerint a halottak napi gyertyák fényénél melegednek a fázós lelkek, és a világosság segít nekik visszatalálni oda, ahova tartoznak. Hajtsunk fejet hát a sorsuk, életük előtt – engedjük el őket tisztelettel, hogy nyugodhassanak békében.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése