Talán nincs még egy olyan hálás témája a pszichológiai irodalomnak, mint az életközépi válság témaköre. Olyan állapotot ír le, amikor az ember – többnyire 40-45 éves kora táján – egyfajta belső mérleget készít az eddig megtett útjáról. Életközépi mert minden bizonnyal van bennünk várakozás, igény a következő felvonásra, és a szó maga egyfajta ígéret – hisz a másik fele még hátravan. És válság, mert ezzel azt is megfogalmazzuk – aminek közepe van, annak vége is. Életről és halálról, az ahhoz való viszonyukról is beszél ez a szakasz.
Ez a belső mérlegkészítés annak függvényében tudatos vagy drámai, hogy az első negyven évet hogyan töltöttük önmagunkkal. És bár sokszor csak arról esik szó, hogy ebben az időszakban az emberek nagyobb valószínűséggel váltanak, válnak, kaput zárnak vagy éppen nyitnak, valahol érezzük, hogy mindez sokkal bonyolultabb, mint a fiatalabb partner, jobb kocsi, új hobbi vagy a spirituális beavatódás kliséje. Több annál, mint az idő végességétől való rémület, az öregedés megélése vagy éppen tagadása.
Az életközépi válságunk ugyanis éppen olyan személyes és egyedi, mint az életünk. Ebben a szakaszban sűrűsödik ugyanis életünk sok dilemmája – társról, családról, gyerekekről, a saját szüleinkről, baráti kapcsolatainkról, hivatásunkról, hitünkről. Szépen sorban felkéredzkednek életünk képzeletbeli mérlegére, hogy általuk megmérjük a saját boldogságunkat-boldogtalanságunkat, elégedettségünket, vagy nevet adjunk a hiányérzetünknek. A mérlegelés viszont nem ismeretlen számunkra. Az életközépi válságunk ugyanis egy „élet-krízislánc” egyetlen gyöngyszeme csupán. Ezt megelőzően – tudattalanul – szereztünk már tapasztalatot abban, hogyan kell/lehet életkríziseket megoldani.
Erik Erikson az életet ún. „pszichoszociális stádiumokra” osztotta, és azt mondta, minden életkori szakasznak megvan a maga jellegzetes feladata, dilemmája, megoldási módja – és maga a megoldás keresése egyfajta krízist jelent. Valahogy úgy érdemes elképzelni az életet, mint egy társasjátékot – nem túl originális a gondolat és nyilván végtelenül le van egyszerűsítve, de képszerű legalább.
Ha megoldjuk az adott szakasz krízisét, továbbléphetünk, a győztesek sikerélményével. Ha nem, vagy nem tökéletesen, akkor egy részünk ott ragad, nem tud továbbmenni, és egy életen át elkísér ennek a szakasznak a drámája.
Az első állomás úgy egy éves korunkig bezárólag zajlik, és a nagy téma, amit ezen a ponton meg kell oldanunk az a „bizalom vagy bizalmatlanság” kérdése. Mit is jelent ez élet-társasjáték szinten? Az addig összegyűjtött tapasztalatunk alapján elkészítjük első, ám annál fontosabb mérlegünket a világról: megbízhatok vagy sem abban, ami körülvesz? A világ biztonságos, vagy fenyegető, ahol bármi megtörténhet? Ha sírok, felvesznek? Ha elmennek, visszajönnek?
A következő mező dilemmája ott virít piros betűkkel a társasjátékunkon és uralja körülbelül a második életévünket: „autonómia vagy kétely”. A éntudatunk kialakulásának fontos fázisa a testünk felett érzett kontroll élménye. A mozgás szabadságával, a saját szabadságunk kérdése is leporolódik, miközben ott áll anyu és apu, aki korlátaival ennek látszólag határt szab. A szobatisztaság iránti szülői elvárással a széklet megtartása-elengedése szimbolikusan az önkontroll első fontos kifejezési formája. Mit tanulhat meg a gyerek tehát a társasjáték ezen fázisában? Hogy az életeben neki szabad (!) önállónak lenni. Vagy azt, hogy mindenben, mindenhol korlátok veszik körül...a szabad akarat csupán illúzió.
A következő mezők az óvodáskorra eső időszakot jelentik és a „kezdeményezés vagy bűntudat” ellentétpárral írhatók le. Megjelenik a szándék, az akarat szabadsága, a hatalom, a felfedezés, a kérdezés öröme és előre vivő élménye. Vagy a megválaszolatlan kérdéseké, a büntetésekből fakadó bűntudaté.
Az iskoláskor a „teljesítmény vagy kisebbrendűség” mágikus kettőse körül forog. A kérdés az, hogy a gyerek megszerzi-e a krízis megoldásához szükséges élményt: hogy erővel, okossággal, szorgalommal, kitartással el lehet érni a célt? Vagy a sorozatos sikertelenségek hatására ezt dobja a gép: „kevesebb vagyok másnál”.
Mire a serdülőkori mezőhöz érünk már messziről látszik a megválaszolandó kérdés: ki vagyok én? Honnan jöttem, hova tartok? És a dilemma is: „identitás vagy szerepzavar”. Ha ugyanis a serdülő megnyugtató válaszokat talál a ki vagyok én?-re, ha integrálni tudja magában a hozott mintáit, akkor ennek talaján kialakul a szerepei közötti harmónia, az identitás. Ha mindez sérül, akkor a magányosság, elidegenedés vagy a csoportban való feloldódás nagyon hasonló élménye marad.
A fiatal felnőttkor krízise az „intimitás vagy elszigetelődés” dimenziójáról szól. Átadni magunkat egy szerelemnek, egy kapcsolatnak, az intimitásnak, az többnyire a sebezhetőség kockázatát is magában rejti. Van, aki meg sem kockáztatja ezt, és az elszigetelődés biztonságát választja.
Időben körülbelül megérkeztünk az érett felnőttkor válságához, amit Erikson az „alkotóképesség vagy bezárulás” kríziseként ír le, és nagyjából megfeleltethető az életközépi válságnak. Mindjárt visszatérünk még, de most már menjünk végig a pályán.
A társasjáték utolsó mezője az „én-integritás vagy kétségbeesés” párossal írható le. Az élet utolsó szakaszában elkészül a leltár, a végső mérleg. Innen visszanézve mondhat igent mindarra, amit tett, vagy akivé lett az élete során. Ez a fajta integráció, bölcsességgé válva segít szembenézni a halállal, és elfogadni az élet végességének tényét. A kétségbeesés halálfélelmében a végső leltárral való elégedetlenség köszön vissza.
Ha végignéztük tehát ezeket a stációkat – mert leginkább azok – láthatjuk, hogy az életközépi válságban hogyan tükröződhet mindaz a dilemma, ami az előző szakaszokban megoldás, feloldás nélkül maradt. Egy pontba sűrűsödhet a bizalommal, a szabadsággal, a teljesítménnyel, vagy a szerepeimmel kapcsolatos összes kérdésem, és így az életem felénél egy lehetőséget kapok arra, hogy változzak, változtassak. Válság helyett, változás. Ízlelgetem. Életközépi változás. Jobb így.
Kép: Olena Kormuhina
"The Tree Of Life". 2008.
Ez a belső mérlegkészítés annak függvényében tudatos vagy drámai, hogy az első negyven évet hogyan töltöttük önmagunkkal. És bár sokszor csak arról esik szó, hogy ebben az időszakban az emberek nagyobb valószínűséggel váltanak, válnak, kaput zárnak vagy éppen nyitnak, valahol érezzük, hogy mindez sokkal bonyolultabb, mint a fiatalabb partner, jobb kocsi, új hobbi vagy a spirituális beavatódás kliséje. Több annál, mint az idő végességétől való rémület, az öregedés megélése vagy éppen tagadása.
Az életközépi válságunk ugyanis éppen olyan személyes és egyedi, mint az életünk. Ebben a szakaszban sűrűsödik ugyanis életünk sok dilemmája – társról, családról, gyerekekről, a saját szüleinkről, baráti kapcsolatainkról, hivatásunkról, hitünkről. Szépen sorban felkéredzkednek életünk képzeletbeli mérlegére, hogy általuk megmérjük a saját boldogságunkat-boldogtalanságunkat, elégedettségünket, vagy nevet adjunk a hiányérzetünknek. A mérlegelés viszont nem ismeretlen számunkra. Az életközépi válságunk ugyanis egy „élet-krízislánc” egyetlen gyöngyszeme csupán. Ezt megelőzően – tudattalanul – szereztünk már tapasztalatot abban, hogyan kell/lehet életkríziseket megoldani.
Erik Erikson az életet ún. „pszichoszociális stádiumokra” osztotta, és azt mondta, minden életkori szakasznak megvan a maga jellegzetes feladata, dilemmája, megoldási módja – és maga a megoldás keresése egyfajta krízist jelent. Valahogy úgy érdemes elképzelni az életet, mint egy társasjátékot – nem túl originális a gondolat és nyilván végtelenül le van egyszerűsítve, de képszerű legalább.
Ha megoldjuk az adott szakasz krízisét, továbbléphetünk, a győztesek sikerélményével. Ha nem, vagy nem tökéletesen, akkor egy részünk ott ragad, nem tud továbbmenni, és egy életen át elkísér ennek a szakasznak a drámája.
Az első állomás úgy egy éves korunkig bezárólag zajlik, és a nagy téma, amit ezen a ponton meg kell oldanunk az a „bizalom vagy bizalmatlanság” kérdése. Mit is jelent ez élet-társasjáték szinten? Az addig összegyűjtött tapasztalatunk alapján elkészítjük első, ám annál fontosabb mérlegünket a világról: megbízhatok vagy sem abban, ami körülvesz? A világ biztonságos, vagy fenyegető, ahol bármi megtörténhet? Ha sírok, felvesznek? Ha elmennek, visszajönnek?
A következő mező dilemmája ott virít piros betűkkel a társasjátékunkon és uralja körülbelül a második életévünket: „autonómia vagy kétely”. A éntudatunk kialakulásának fontos fázisa a testünk felett érzett kontroll élménye. A mozgás szabadságával, a saját szabadságunk kérdése is leporolódik, miközben ott áll anyu és apu, aki korlátaival ennek látszólag határt szab. A szobatisztaság iránti szülői elvárással a széklet megtartása-elengedése szimbolikusan az önkontroll első fontos kifejezési formája. Mit tanulhat meg a gyerek tehát a társasjáték ezen fázisában? Hogy az életeben neki szabad (!) önállónak lenni. Vagy azt, hogy mindenben, mindenhol korlátok veszik körül...a szabad akarat csupán illúzió.
A következő mezők az óvodáskorra eső időszakot jelentik és a „kezdeményezés vagy bűntudat” ellentétpárral írhatók le. Megjelenik a szándék, az akarat szabadsága, a hatalom, a felfedezés, a kérdezés öröme és előre vivő élménye. Vagy a megválaszolatlan kérdéseké, a büntetésekből fakadó bűntudaté.
Az iskoláskor a „teljesítmény vagy kisebbrendűség” mágikus kettőse körül forog. A kérdés az, hogy a gyerek megszerzi-e a krízis megoldásához szükséges élményt: hogy erővel, okossággal, szorgalommal, kitartással el lehet érni a célt? Vagy a sorozatos sikertelenségek hatására ezt dobja a gép: „kevesebb vagyok másnál”.
Mire a serdülőkori mezőhöz érünk már messziről látszik a megválaszolandó kérdés: ki vagyok én? Honnan jöttem, hova tartok? És a dilemma is: „identitás vagy szerepzavar”. Ha ugyanis a serdülő megnyugtató válaszokat talál a ki vagyok én?-re, ha integrálni tudja magában a hozott mintáit, akkor ennek talaján kialakul a szerepei közötti harmónia, az identitás. Ha mindez sérül, akkor a magányosság, elidegenedés vagy a csoportban való feloldódás nagyon hasonló élménye marad.
A fiatal felnőttkor krízise az „intimitás vagy elszigetelődés” dimenziójáról szól. Átadni magunkat egy szerelemnek, egy kapcsolatnak, az intimitásnak, az többnyire a sebezhetőség kockázatát is magában rejti. Van, aki meg sem kockáztatja ezt, és az elszigetelődés biztonságát választja.
Időben körülbelül megérkeztünk az érett felnőttkor válságához, amit Erikson az „alkotóképesség vagy bezárulás” kríziseként ír le, és nagyjából megfeleltethető az életközépi válságnak. Mindjárt visszatérünk még, de most már menjünk végig a pályán.
A társasjáték utolsó mezője az „én-integritás vagy kétségbeesés” párossal írható le. Az élet utolsó szakaszában elkészül a leltár, a végső mérleg. Innen visszanézve mondhat igent mindarra, amit tett, vagy akivé lett az élete során. Ez a fajta integráció, bölcsességgé válva segít szembenézni a halállal, és elfogadni az élet végességének tényét. A kétségbeesés halálfélelmében a végső leltárral való elégedetlenség köszön vissza.
Ha végignéztük tehát ezeket a stációkat – mert leginkább azok – láthatjuk, hogy az életközépi válságban hogyan tükröződhet mindaz a dilemma, ami az előző szakaszokban megoldás, feloldás nélkül maradt. Egy pontba sűrűsödhet a bizalommal, a szabadsággal, a teljesítménnyel, vagy a szerepeimmel kapcsolatos összes kérdésem, és így az életem felénél egy lehetőséget kapok arra, hogy változzak, változtassak. Válság helyett, változás. Ízlelgetem. Életközépi változás. Jobb így.
Kép: Olena Kormuhina
"The Tree Of Life". 2008.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése