Ha egy komplex lelki jelenséget egyszerűsíteni akarunk, könnyen megtörténhet, hogy pont a lényeg veszik el. Ha valaminek az okára egyetlen magyarázatot keresünk, akkor kiragadjuk a rendszerből, amiben egyébként szépen kirajzolódik az okok és okozatok hálózata, és megcsillan valahol a megoldás lehetősége is. Éppen ezért csak úgy lehet bármiről is – jelen esetben a szülést követő hangulati zavarokról – gondolkodni, hogy csupán kiindulási alapnak, értelmezési lehetőségnek tekintjük az elméletet. Hiszen a depresszióról beszélni általában olyan, mintha egy bevásárlólistát olvasnánk, igen ez is kell hozzá, ez is, miközben mindez távolságtartó, rideg, papírszagú és idegen. Az „én szorongásaim”-ban, az „én kétségbeesésem”- ben, az „én szülést követő depresszióm”-ban ugyanis mindig ott van az „én” is. Felvilágosítással, tünetmeghatározással, pontos definíciókkal meg lehet érteni (!) hogy mi a gyermekágyi depresszió, de ennek elfogadásához, és a megoldáshoz , gyógyuláshoz elengedhetetlenül fontos látni a saját történetet, hogy az „én depresszióm” miről is szól.
A közös értelmezési keret és a fogalomtisztázás kedvéért először tehát nézzük meg, mit is értünk a gyermekágyi hangulati zavarok alatt. A szülést követő néhány napon sok kismamánál megjelenik az ún. gyermekágyi szomorúság, a baby-blues, amikor a kismama síróssá, lehangolttá, levertté válhat, ami néhány nap alatt elmúlik. Ha túllépünk a hormonalapú – egyébként teljesen helyénvaló – értelmezésen, és megnézzük egy más aspektusból is, láthatjuk, hogy a szüléssel lezárunk egy fontos szakaszt, testi szinten elengedve gyermekünket. A baby-blues felfogható ennek a szakasznak a lezáró, elengedő, meggyászoló epizódjaként, és mint ilyen, természetesnek tekinthetjük. Ennél jóval súlyosabb, és szerencsére ritkább a szülést követő néhány napban előforduló gyermekágyi pszichózis, ami azonnali orvosi segítséget igényel, mert a kismama veszélyes lehet a babára és önmagára egyaránt. A bejegyzés szempontjából fontos, depresszív tünetek, akár konkrét gyermekágyi depresszió formájában később jelenhetnek meg, jellemzően a baba 3-6 hónapos korában. Ezt az állapotot az édesanya sokféle tünetben kifejezheti – lehangoltság, alkalmatlanság, kilátástalanság, bűntudat, alvászavarok, döntésképtelenség stb. formájában akár. Ahogy más depressziós állapotokban, itt is megjelenik az egyedüllét, a magány félelme, az elveszett kapaszkodók és az azok után való vágyakozás. Az ebből való kilábaláshoz többnyire külső segítségre van szükség, akár terápia formájában is. A terapeutával a kismamának lehetősége van arra, hogy túllépve a diagnózison, megfejtse a tünetei értelmét, melyek minden bizonnyal a múltban gyökereznek.
A várandósság kilenc hónapja alatti egység a magzatunkkal nem ismeretlen a számunkra, mindezt már egyszer megtapasztaltuk, csak akkor éppen a másik oldalról, magzatként. Van tehát testi, lelki emlékünk erről az időszakról, és magától értetődő módon a saját terhességünkkel ez is aktivizálódik.Így a félelmeink, várakozásaink, aggódásaink is túlmutatnak a gyermekünkön, ott van minden mögött a saját magzati élményünk. Ahogy az egységet megéltük - akkor. Amilyen tapasztalatokat szereztünk – akkor. A szülésünkben ott van a saját születésünk is. Magzatként megéreztük anyánk aggódását, kétségbeesését, haragját, és ezek egy szinten a saját élményeinkké is váltak, elraktároztuk őket. És bár a felnőtté válás rögös útján hol közeledve, hol távolságot tartva de törekedtünk megtalálni a helyünket vele kapcsolatban, a terhességben és az azt követő időszakban ha akarjuk, ha nem, a vele való egységünk élménye újra felerősödik. Az „anyává lenni”- ben megjelenik az „anyámmá lenni” paradoxona. Minél több az ambivalenciánk, kétségünk, elutasításunk vele kapcsolatban, annál nagyobb valószínűsége van annak, hogy lesznek nehézségeink a saját anyaságunkkal. Hogy ez kinél, milyen formában ölt testet, hangulati labilitásban, depressziós epizódokban, esetleg depresszióban, az már nagyban függ az egyéni történettől.
Függ attól is, hogy az alapélményen, a hozott mintán, családi konstelláción túl milyen tapasztalatot szereztünk a stressz kezelésében az életünk során, hiszen a szülés és azt azt követő időszak nagy testi, lelki megterheléssel jár. Ha az a tapasztalásunk magunkról, hogy képesek vagyunk kezelni a nehéz helyzeteket, ha a cselekvési repertoárunkban elég kipróbált, használható eszköz van, akkor ebben a krízisben is nagy eséllyel tudjuk alkalmazni ezeket. Hiába tanácsolja tehát gyermekágyi depresszióban „általában” azt a szakirodalom, hogy jó, ha kikapcsolódásként társaságba jár a kismama – mondjuk baba-mama klubba -, ha az ő cselekvési repertoárjában ez nem hogy nem szerepel, hanem még plusz stresszforrás is az idegenekkel való ismerkedés. Ilyenkor mindig érdemes megvizsgálni, hogy mi az, ami nála beválik, ahogyan ő szokta (!) az ilyen kríziseket megoldani. Nyilván jó ha tudjuk, hogy általában a mozgás, a társas támasz, a külső rend, pl. napirend kialakítása, az ingerek váltakozása, az érzelmek, belső élmények mind enyhítik a belső feszültséget, növelik a biztonságérzetet, segítik az oldódást. Az azonban, hogy neki magának mi hoz enyhülést, az a személyes tapasztalásának függvénye, így az ő választása kell hogy legyen. A lényeg, hogy van segítség, csak meg kell találni a neki megfelelőt.
Fontos hogy lássuk, a depresszív tünetek üzenetét. Az egyensúly helyreállítása, a tünetek megszüntetése, a hosszú távú megoldás érdekében el kell fogadnunk, hogy egy ilyen nehéz állapotnak nem csak oka, hanem célja is van. Rámutat valamire, ami megoldásra vár az életünkben.
A kép címe Tükröződések1 és adonath készítette. Köszönjük.
A közös értelmezési keret és a fogalomtisztázás kedvéért először tehát nézzük meg, mit is értünk a gyermekágyi hangulati zavarok alatt. A szülést követő néhány napon sok kismamánál megjelenik az ún. gyermekágyi szomorúság, a baby-blues, amikor a kismama síróssá, lehangolttá, levertté válhat, ami néhány nap alatt elmúlik. Ha túllépünk a hormonalapú – egyébként teljesen helyénvaló – értelmezésen, és megnézzük egy más aspektusból is, láthatjuk, hogy a szüléssel lezárunk egy fontos szakaszt, testi szinten elengedve gyermekünket. A baby-blues felfogható ennek a szakasznak a lezáró, elengedő, meggyászoló epizódjaként, és mint ilyen, természetesnek tekinthetjük. Ennél jóval súlyosabb, és szerencsére ritkább a szülést követő néhány napban előforduló gyermekágyi pszichózis, ami azonnali orvosi segítséget igényel, mert a kismama veszélyes lehet a babára és önmagára egyaránt. A bejegyzés szempontjából fontos, depresszív tünetek, akár konkrét gyermekágyi depresszió formájában később jelenhetnek meg, jellemzően a baba 3-6 hónapos korában. Ezt az állapotot az édesanya sokféle tünetben kifejezheti – lehangoltság, alkalmatlanság, kilátástalanság, bűntudat, alvászavarok, döntésképtelenség stb. formájában akár. Ahogy más depressziós állapotokban, itt is megjelenik az egyedüllét, a magány félelme, az elveszett kapaszkodók és az azok után való vágyakozás. Az ebből való kilábaláshoz többnyire külső segítségre van szükség, akár terápia formájában is. A terapeutával a kismamának lehetősége van arra, hogy túllépve a diagnózison, megfejtse a tünetei értelmét, melyek minden bizonnyal a múltban gyökereznek.
A várandósság kilenc hónapja alatti egység a magzatunkkal nem ismeretlen a számunkra, mindezt már egyszer megtapasztaltuk, csak akkor éppen a másik oldalról, magzatként. Van tehát testi, lelki emlékünk erről az időszakról, és magától értetődő módon a saját terhességünkkel ez is aktivizálódik.Így a félelmeink, várakozásaink, aggódásaink is túlmutatnak a gyermekünkön, ott van minden mögött a saját magzati élményünk. Ahogy az egységet megéltük - akkor. Amilyen tapasztalatokat szereztünk – akkor. A szülésünkben ott van a saját születésünk is. Magzatként megéreztük anyánk aggódását, kétségbeesését, haragját, és ezek egy szinten a saját élményeinkké is váltak, elraktároztuk őket. És bár a felnőtté válás rögös útján hol közeledve, hol távolságot tartva de törekedtünk megtalálni a helyünket vele kapcsolatban, a terhességben és az azt követő időszakban ha akarjuk, ha nem, a vele való egységünk élménye újra felerősödik. Az „anyává lenni”- ben megjelenik az „anyámmá lenni” paradoxona. Minél több az ambivalenciánk, kétségünk, elutasításunk vele kapcsolatban, annál nagyobb valószínűsége van annak, hogy lesznek nehézségeink a saját anyaságunkkal. Hogy ez kinél, milyen formában ölt testet, hangulati labilitásban, depressziós epizódokban, esetleg depresszióban, az már nagyban függ az egyéni történettől.
Függ attól is, hogy az alapélményen, a hozott mintán, családi konstelláción túl milyen tapasztalatot szereztünk a stressz kezelésében az életünk során, hiszen a szülés és azt azt követő időszak nagy testi, lelki megterheléssel jár. Ha az a tapasztalásunk magunkról, hogy képesek vagyunk kezelni a nehéz helyzeteket, ha a cselekvési repertoárunkban elég kipróbált, használható eszköz van, akkor ebben a krízisben is nagy eséllyel tudjuk alkalmazni ezeket. Hiába tanácsolja tehát gyermekágyi depresszióban „általában” azt a szakirodalom, hogy jó, ha kikapcsolódásként társaságba jár a kismama – mondjuk baba-mama klubba -, ha az ő cselekvési repertoárjában ez nem hogy nem szerepel, hanem még plusz stresszforrás is az idegenekkel való ismerkedés. Ilyenkor mindig érdemes megvizsgálni, hogy mi az, ami nála beválik, ahogyan ő szokta (!) az ilyen kríziseket megoldani. Nyilván jó ha tudjuk, hogy általában a mozgás, a társas támasz, a külső rend, pl. napirend kialakítása, az ingerek váltakozása, az érzelmek, belső élmények mind enyhítik a belső feszültséget, növelik a biztonságérzetet, segítik az oldódást. Az azonban, hogy neki magának mi hoz enyhülést, az a személyes tapasztalásának függvénye, így az ő választása kell hogy legyen. A lényeg, hogy van segítség, csak meg kell találni a neki megfelelőt.
Fontos hogy lássuk, a depresszív tünetek üzenetét. Az egyensúly helyreállítása, a tünetek megszüntetése, a hosszú távú megoldás érdekében el kell fogadnunk, hogy egy ilyen nehéz állapotnak nem csak oka, hanem célja is van. Rámutat valamire, ami megoldásra vár az életünkben.
A kép címe Tükröződések1 és adonath készítette. Köszönjük.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése