Az óév-újév fordulójának időszakában talán nincs olyan, aki valamilyen formában ne fogalmazta volna meg a jövőre vonatkozó fogadalmát, elvárását, vágyát. Van akinek ez egy jól megjegyezhető dátum, kiindulási pont, origó, amit a fogadalmaik születésnapjává szentelhetnek. Vannak, akik számára az évkezdet spiritualitása ad erőt, energiát ahhoz, hogy megfogalmazzák elhatározásaikat, hiszen ezek varázslásra alkalmas napok, gondoljunk csak a számtalan néphitre, babonára, ami ezt az ünnepet övezi. Összességében tehát ez az időszak egy jó keret, egy adottság, egy lehetőség a vágyaink megfogalmazására– de jó, ha nem viszi el a figyelmünket a „mikor?” kérdés a „mit?” és „hogyan?”-ról, mert az a lényeg.
A „fogadalom” szó nehéz bársonyos ünnepélyessége és emelkedettsége mellett ott a kényszer is. A kell nyomatéka. A kell, akár a magam vágyai ellenére is. És bármilyen magasztos is a cél, amely felé tartok vele, általa, mégis olyan, mintha ott állna mögöttem összeráncolt homlokkal. Rosszkedvűen, bűntudatosan, hallgatagon megyünk tehát, én és a Fogadalmam, miközben a cél mintha nem közeledne. Az egészséges élet, a boldog párkapcsolat, a jó munka, a szeretetteli emberi viszonyok nemes célja teljesítménnyé válik, és a csöndben közben ott kattog a fejünkben: még mindig nem szoktál le, fogytál le, hagytad el, szerezted meg, termékenyültél meg, rendezted, adtad. Azt látjuk általa, hogy mit nem tettünk, mik nem vagyunk, mik a hiányosságaink. Így a világunkra is az elégtelenségérzésünk szemüvegén keresztül tekintünk, alaposan szűrve, torzítva mindazt, amit kínál nekünk. Ha fogadalmunk egy idő után inkább csak nyomasztás, egy plusz teher, akkor talán nem vagyunk egészen tisztában azzal a belső vággyal, késztetéssel, ami felülírja, szabotálja azt.
A cél tehát, hogy a vágyaink, késztetéseink összhangba kerüljenek a kitűzött céljainkkal. Az a nő, aki évekig nem tudott/akart leszokni a dohányzásról, könnyedén megteszi mindezt, amikor a lelkében megfogant egy születendő gyerek képe. Frissen szerelembe esve/ szakítás után könnyebb fogyni – még az ezzel járó stressz fogyasztó hatását is bekalkulálva – mert a mintha a test is megújulásra vágyna, megérezni a régi/új belső erőt, elveszíteni a régi határokat. Ha valaki az élete egy területén sikert ér el, az hat a több területre is, mintha egy belső hang azt mondaná: látod, szabad boldognak lenni, jár neked. Már már közhelyszerű, de igaz, hogy a gyógyulásba vetett hit erősebb felhajtóerő, mint maga a gyógyszer.A fogadalom tehát vágyból kell, hogy szülessen, gyermeki részünk boldogságkereső hitével, bizalmával, és talán legjobb ha innentől a nevén nevezzük: ő a Kívánság.
A Kívánság belül születik tehát, a zsigereinkből, az ösztöneinkből, olyan mélyről, ahová a Fogadalom le sem merészkedne. Belül is marad, mint egy kis motor, és az úton, ahol a cél felé megyünk folyamatosan hajt, ösztönöz minket. És közben szórakoztat, vicceket mesél, énekelget nekünk, jelzi ha valami érdekes van az út mentén, szóval figyel arra, hogy az út maga élmény legyen a számunkra, és ha végül elérjük a célunkat örülni tudjunk annak is. A Kívánsággal azt látjuk meg, amink van, látjuk a lehetőségeinket, az erőnket, megtaláljuk a mi embereinket, a mi életünkhöz valókat.
Talán mindannyian ismeritek Pygmalion szobrász történetét. Ő volt az, aki beleszeretett a teremtményébe, az általa készített szoborba, egy csodálatos nőbe. Aphroditét meghatotta ez a szerelem, és életet lehelt a szoborba, hogy valódi női – férfi valóságukban is szerethessék egymást. Pygmalion vágya, kívánsága tehát valóra vált, örök szimbólumaként annak, hogy magad teremted a világodat - önbeteljesítő módon. Amilyennek látod, vágyod, kívánod - az valóságossá válik a számodra.
Csupa csodás, merész, színes, szagos, belülről jövő Kívánságot kívánok nektek – hogy beteljesülhessen ez évben. Én, Pygmalion.
A kép Ernest Normand Pygmalion and Galatea (1886) c. műve.
A „fogadalom” szó nehéz bársonyos ünnepélyessége és emelkedettsége mellett ott a kényszer is. A kell nyomatéka. A kell, akár a magam vágyai ellenére is. És bármilyen magasztos is a cél, amely felé tartok vele, általa, mégis olyan, mintha ott állna mögöttem összeráncolt homlokkal. Rosszkedvűen, bűntudatosan, hallgatagon megyünk tehát, én és a Fogadalmam, miközben a cél mintha nem közeledne. Az egészséges élet, a boldog párkapcsolat, a jó munka, a szeretetteli emberi viszonyok nemes célja teljesítménnyé válik, és a csöndben közben ott kattog a fejünkben: még mindig nem szoktál le, fogytál le, hagytad el, szerezted meg, termékenyültél meg, rendezted, adtad. Azt látjuk általa, hogy mit nem tettünk, mik nem vagyunk, mik a hiányosságaink. Így a világunkra is az elégtelenségérzésünk szemüvegén keresztül tekintünk, alaposan szűrve, torzítva mindazt, amit kínál nekünk. Ha fogadalmunk egy idő után inkább csak nyomasztás, egy plusz teher, akkor talán nem vagyunk egészen tisztában azzal a belső vággyal, késztetéssel, ami felülírja, szabotálja azt.
A cél tehát, hogy a vágyaink, késztetéseink összhangba kerüljenek a kitűzött céljainkkal. Az a nő, aki évekig nem tudott/akart leszokni a dohányzásról, könnyedén megteszi mindezt, amikor a lelkében megfogant egy születendő gyerek képe. Frissen szerelembe esve/ szakítás után könnyebb fogyni – még az ezzel járó stressz fogyasztó hatását is bekalkulálva – mert a mintha a test is megújulásra vágyna, megérezni a régi/új belső erőt, elveszíteni a régi határokat. Ha valaki az élete egy területén sikert ér el, az hat a több területre is, mintha egy belső hang azt mondaná: látod, szabad boldognak lenni, jár neked. Már már közhelyszerű, de igaz, hogy a gyógyulásba vetett hit erősebb felhajtóerő, mint maga a gyógyszer.A fogadalom tehát vágyból kell, hogy szülessen, gyermeki részünk boldogságkereső hitével, bizalmával, és talán legjobb ha innentől a nevén nevezzük: ő a Kívánság.
A Kívánság belül születik tehát, a zsigereinkből, az ösztöneinkből, olyan mélyről, ahová a Fogadalom le sem merészkedne. Belül is marad, mint egy kis motor, és az úton, ahol a cél felé megyünk folyamatosan hajt, ösztönöz minket. És közben szórakoztat, vicceket mesél, énekelget nekünk, jelzi ha valami érdekes van az út mentén, szóval figyel arra, hogy az út maga élmény legyen a számunkra, és ha végül elérjük a célunkat örülni tudjunk annak is. A Kívánsággal azt látjuk meg, amink van, látjuk a lehetőségeinket, az erőnket, megtaláljuk a mi embereinket, a mi életünkhöz valókat.
Talán mindannyian ismeritek Pygmalion szobrász történetét. Ő volt az, aki beleszeretett a teremtményébe, az általa készített szoborba, egy csodálatos nőbe. Aphroditét meghatotta ez a szerelem, és életet lehelt a szoborba, hogy valódi női – férfi valóságukban is szerethessék egymást. Pygmalion vágya, kívánsága tehát valóra vált, örök szimbólumaként annak, hogy magad teremted a világodat - önbeteljesítő módon. Amilyennek látod, vágyod, kívánod - az valóságossá válik a számodra.
Csupa csodás, merész, színes, szagos, belülről jövő Kívánságot kívánok nektek – hogy beteljesülhessen ez évben. Én, Pygmalion.
A kép Ernest Normand Pygmalion and Galatea (1886) c. műve.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése