Az adventi időszak meghittségében évről évre lehetőségünk van egy különleges belső út bejárására, ami végső soron önmagunkhoz vezet. Ebben segítségünkre van a természet, a hagyományaink, és egy belső iránytű, ami a lélek szintjén vezet bennünket. Úgy tűnik tehát, minden együtt van ahhoz, hogy az ember megérkezhessen egy ideális belső hangolódáshoz, nyitottsághoz, befogadáshoz, hogy megélhesse azt, amit ez a spirituálisan fontos ünnep adni tud, együtt ahhoz, hogy a karácsony beteljesíthesse önmagát és a szeretet ünnepévé válhasson. A valóságban azonban nincs még egy ünnep, ami ennyi feszültséget generálna, amiben több szorongás, külső és belső konfliktus lehetősége lenne. Nyilvánvaló, hogy a készülődés izgalma, a „tökéletes ünnep” kényszere hajtja az embereket, és ami feladattá degradálódik, az teljesítményszorongást okoz. A „kell” szó, mint egy égre írt felkiáltójel kényszeríti az embert valamilyen kívülről jövő elvárásnak megfelelni, elvéve ezzel annak lehetőségét, hogy a belső iránytűnkre figyeljünk. Egy szinten tehát igaz, aki a fejében lévő (!) mintái, a külső elvárások mentén teljesíti az ünnepet, az nagy valószínűséggel örül, ha túlvan rajta, és sem figyelme, sem energiája nem marad arra, ami a lényeg.
A szeretet képessége az önszeretettel kezdődik. Ha belegondolunk a nagyon korai életszakaszunkba, amikor kisbabaként bújtunk, öleltünk, nevettünk, bíztunk, az csak egy olyan különleges konstellációban történhetett meg, ami egyszerre jelentette önmagunkat és anyánkat. Ebben az időszakban, amikor úgy éljük meg őt, mintha a meghosszabbításunk, a részünk lenne, nem is értelmezhető az a tétel, miszerint „szeretem őt”. Csak így: szeretem magamat. A szeretet tárgya és forrása is én magam vagyok, lebegve valamilyen hatalmas, biztonságos puhaságban, simogatva, betakarva, elfogadva, örökké. Ha ezt az élményt akkor jól elraktároztam magamnak, ha akkor megtanultam, hogy szerethető vagyok, akkor a későbbiekben nagy eséllyel tudom ezt továbbadni. Nyilván, ahogy íródik az életünk könyve, tanulunk egy s’ mást a szeretetről, látjuk hogyan fejezik ki a szüleink, megtanulunk finoman érzékelni különféle szeretetmegnyilvánulásokat, és rátalálunk arra a kifejezésmódra, ami számunkra a legmegfelelőbb, a leghitelesebb, legigazabb. A szeretet tehát egy alapélmény, egyfajta bizonyosság abban, hogy értékes vagyok. Hogy a világra jövetelem szükségszerű volt, és hogy dolgom van itt. Hogy a létezésemmel jobbá tehetem a világot. Ugye ismerős ez? Mintha a mi születésünk története is megíródott volna annak idején Betlehemben.
Az ünnepi készülődéssel tehát erre az időutazásra készülünk, egy régen született kisgyermek történetén keresztül megélhetjük a magunk születését. Ráláthatunk általa arra a szeretetcsomagra, amit könnyen vagy nehezen, de hordunk magunkkal az életünk során. Hangolódásképp talán érdemes körüljárni ezt a mi csomagunkat.
Először is fontos lehet ránéznünk arra, miként is fejezzük ki a szeretetünket mások felé? Mi a mi „szeretetnyelvünk”? Mi a jelentősége a szavaknak, a gesztusoknak, a másik emberre fordított időnek? Mit jelent nekem az érintés? Mikor érintettem meg valakit utoljára szeretettel, vággyal? Érzékelem-e mások szeretetét, még ha más nyelven is beszélik, mint ahogy én?
Mit gondolok, mi a feltétele annak, hogy egy másik emberrel szeretetteli kapcsolatban legyek? El tudom-e engedni az anyámmal megélt „feltétel nélküli szeretet”-nek az illúzióját? Elfogadom-e, hogy bár minden más kapcsolatom erre épül, az ezekben rejlő szeretetforrások már feltételhez kötöttek. Megélem-e az adok-kapok kölcsönösségét, vagy csak arra várok, hogy valaki árasszon el, fogadjon el engem? Mit adok én a másik embernek?
Mit tehetek meg és mit nem a szeretetem nevében?
Érzékelem-e, hogy a másik mennyit kér abból, amit adni akarok?
Látom-e a másik ember szabadságát? Egyenrangúnak látom-e őt magammal, vagy azt gondolom, hogy a szeretetem feljogosít arra, hogy fölébe kerekedjek?
Nyilván, nem könnyű ezeken a kérdéseken végigmenni, de a válaszok mögött felsejlő képek, emlékek, történetek, fájdalmak segítenek abban, hogy a szeretetkapcsolataimban rendet tegyek. Sok szálon, sokféle minőségben kapcsolódunk másokhoz, ezek egy része az itt és mostnak szól, és az idő elteltével jelentőségük halványulni látszik, míg másokkal egy életre szerződünk. A lényeg, hogy képesek legyünk felismerni, kivel, hol tartunk, kapcsolatunkban mennyi még a figyelem, az odafordulás, az elfogadás, a szeretet, és ha mindez eltűnt, és nem visszahozható, képesek legyünk elengedni a másikat. Ez bizonyos szinten a magunk iránt érzett szeretet megjelenése, hiszen ezzel együtt helyet, teret, időt adok azoknak a kapcsolatoknak, amelyekben örömöm telik, amik feltöltik a „szeretet-tankomat”, amitől megélhetem azt hogy értékes, elfogadható vagyok. Lehetővé válhat, hogy egy képzeletbeli teniszmeccsen visszaadhassam ezt az élményt a másiknak - szeretettel.
A legtöbb tehát, amit az ünnep alkalmából kívánhatunk, hogy képesek legyünk felismerni a szavak mögött, az ajándékokban, az ételekben a gesztusokban megbújó szeretetet és viszonozni tudjuk azt. Szép ünnepet Nektek - szeretettel.
A szeretet képessége az önszeretettel kezdődik. Ha belegondolunk a nagyon korai életszakaszunkba, amikor kisbabaként bújtunk, öleltünk, nevettünk, bíztunk, az csak egy olyan különleges konstellációban történhetett meg, ami egyszerre jelentette önmagunkat és anyánkat. Ebben az időszakban, amikor úgy éljük meg őt, mintha a meghosszabbításunk, a részünk lenne, nem is értelmezhető az a tétel, miszerint „szeretem őt”. Csak így: szeretem magamat. A szeretet tárgya és forrása is én magam vagyok, lebegve valamilyen hatalmas, biztonságos puhaságban, simogatva, betakarva, elfogadva, örökké. Ha ezt az élményt akkor jól elraktároztam magamnak, ha akkor megtanultam, hogy szerethető vagyok, akkor a későbbiekben nagy eséllyel tudom ezt továbbadni. Nyilván, ahogy íródik az életünk könyve, tanulunk egy s’ mást a szeretetről, látjuk hogyan fejezik ki a szüleink, megtanulunk finoman érzékelni különféle szeretetmegnyilvánulásokat, és rátalálunk arra a kifejezésmódra, ami számunkra a legmegfelelőbb, a leghitelesebb, legigazabb. A szeretet tehát egy alapélmény, egyfajta bizonyosság abban, hogy értékes vagyok. Hogy a világra jövetelem szükségszerű volt, és hogy dolgom van itt. Hogy a létezésemmel jobbá tehetem a világot. Ugye ismerős ez? Mintha a mi születésünk története is megíródott volna annak idején Betlehemben.
Az ünnepi készülődéssel tehát erre az időutazásra készülünk, egy régen született kisgyermek történetén keresztül megélhetjük a magunk születését. Ráláthatunk általa arra a szeretetcsomagra, amit könnyen vagy nehezen, de hordunk magunkkal az életünk során. Hangolódásképp talán érdemes körüljárni ezt a mi csomagunkat.
Először is fontos lehet ránéznünk arra, miként is fejezzük ki a szeretetünket mások felé? Mi a mi „szeretetnyelvünk”? Mi a jelentősége a szavaknak, a gesztusoknak, a másik emberre fordított időnek? Mit jelent nekem az érintés? Mikor érintettem meg valakit utoljára szeretettel, vággyal? Érzékelem-e mások szeretetét, még ha más nyelven is beszélik, mint ahogy én?
Mit gondolok, mi a feltétele annak, hogy egy másik emberrel szeretetteli kapcsolatban legyek? El tudom-e engedni az anyámmal megélt „feltétel nélküli szeretet”-nek az illúzióját? Elfogadom-e, hogy bár minden más kapcsolatom erre épül, az ezekben rejlő szeretetforrások már feltételhez kötöttek. Megélem-e az adok-kapok kölcsönösségét, vagy csak arra várok, hogy valaki árasszon el, fogadjon el engem? Mit adok én a másik embernek?
Mit tehetek meg és mit nem a szeretetem nevében?
Érzékelem-e, hogy a másik mennyit kér abból, amit adni akarok?
Látom-e a másik ember szabadságát? Egyenrangúnak látom-e őt magammal, vagy azt gondolom, hogy a szeretetem feljogosít arra, hogy fölébe kerekedjek?
Nyilván, nem könnyű ezeken a kérdéseken végigmenni, de a válaszok mögött felsejlő képek, emlékek, történetek, fájdalmak segítenek abban, hogy a szeretetkapcsolataimban rendet tegyek. Sok szálon, sokféle minőségben kapcsolódunk másokhoz, ezek egy része az itt és mostnak szól, és az idő elteltével jelentőségük halványulni látszik, míg másokkal egy életre szerződünk. A lényeg, hogy képesek legyünk felismerni, kivel, hol tartunk, kapcsolatunkban mennyi még a figyelem, az odafordulás, az elfogadás, a szeretet, és ha mindez eltűnt, és nem visszahozható, képesek legyünk elengedni a másikat. Ez bizonyos szinten a magunk iránt érzett szeretet megjelenése, hiszen ezzel együtt helyet, teret, időt adok azoknak a kapcsolatoknak, amelyekben örömöm telik, amik feltöltik a „szeretet-tankomat”, amitől megélhetem azt hogy értékes, elfogadható vagyok. Lehetővé válhat, hogy egy képzeletbeli teniszmeccsen visszaadhassam ezt az élményt a másiknak - szeretettel.
A legtöbb tehát, amit az ünnep alkalmából kívánhatunk, hogy képesek legyünk felismerni a szavak mögött, az ajándékokban, az ételekben a gesztusokban megbújó szeretetet és viszonozni tudjuk azt. Szép ünnepet Nektek - szeretettel.
1 megjegyzés:
Ez nagyon jó lett! nagyon nehéz téma, nehéz megfogalmazni mitől olyan feszültek nagyon sokan ilyenkor, és mitől lehetne szebb-jobb.
Megjegyzés küldése