Ezzel a bejegyzéssel egy izgalmas folyamatba csatlakozunk – sajátos nézőpontunkat adjuk egy mások által is fontosnak tartott témához, ami a sportolás és a párkapcsolat összefüggéseit hivatott körüljárni. Szinkronblogolásnak hívják a műfajt – mi is csak most ismerkedünk vele – és a lényege, hogy ugyanazt a témát különböző szemüvegen keresztül láttatják az írásra felkért blogok szerzői. Bekerültünk hát egy illusztris társaságba, döntően sportban, mozgásban, egészséges életmódban jártas bloggerek közé a magunk önismereti fókuszával.
Az identitásunknak, azaz, hogy milyennek látjuk, érezzük, gondoljuk magunkat, ahogyan a világhoz illeszkedünk, van egy fontos része, ami a testképre épül. A testkép tulajdonképpen egy belső – éppen ezért szubjektív – kép arról, milyenek is lehetünk kívülről. Belső ítélet, viszonyulás is arról, hogy mennyire vagyunk magasak vagy alacsonyak, kövérek vagy soványak, feszesek vagy punnyadtak, áramvonalasak, kecsesek, lágyak, nőiesek...Speciális hiszen két nézőpont egyesül benne – külső szemmel és közben szubjektíven, hiszen önmagunkról van szó. Minél harmonikusabban simul egymáshoz ez a két nézőpont – azaz aminek látszom, annak is érzem magam – annál reálisabb a (testi) önértékelésem, és annál nagyobb esélyem van arra, hogy változtassak ha kell és végső soron jóban legyek magammal.
Ebből a nézőpontból a sportolás, vagy bármilyen rendszeres mozgásforma egyfajta párbeszéd a test és lélek között. Mert a mozgással a test folyamatos impulzusokat küld, milyen élmény/látvány/érzés ha kinyújtom, ha felemelem, ha átugrom, ha megfeszítem – ha használom a testem. Ha gyakori és intenzív a kapcsolatom vele – jobban ismerem. Ha jobban ismerem, esélyem van megszeretni – bárhol is vagyok az aktuálisan ideálishoz képest. Ahogy erről érzékletesen olvashatunk itt is: Párkapcsolat és sport - Szinkronblog projekt. Éppen ezért nem az a kérdés, hogy van-e rajtam súlyfelesleg, milyen genetikai minta formáz, vagy hány éve szolgál engem a testem – az a kérdés, hogy beszélőviszonyba vagyunk-e egyáltalán, hogy érzem-e hol vannak a (test)határaim. Ebben a blogban ennek a felszabadító élményéről olvashatsz: A sportod, az utad, a párod.
Egyáltalán, jól esik-e végignézni a meztelen testemen, és jóérzéssel tölt-e el, ha ezt valaki olyan teszi, akivel meghitt viszonyban vagyok?
Igen, elérkeztünk ahhoz, akivel a testünkön keresztül is (!) kapcsolódunk: a Férfihez. Sok humorral, és karakteres gondolatokkal kerül ez a téma terítékre itt: Sport és pár és kapcsolat. A külsőnkkel kapcsolatos félelmek, görcsök, szorongások, mint megannyi puha párna körbevehetnek – és elszigetelhetnek bennünket egymástól. Ha nincs meg a stabil „testélményünk”, amit a rendszeres mozgásból tudunk megszerezni, akkor sokkal nagyobb hangsúlyt kap a Másik nézőpontja. Az ő visszajelzése ilyenkor még fontosabb: ugye nem nagy, ugye nem is kicsi, ugye a magasságomhoz képest, a koromhoz képest...stb, ami egy idő után jó eséllyel vihet egyfajta dinamikát a kapcsolatba. Illusztráció gyanánt itt láthatunk is különböző típusokat, működési módokat: Sport és párkapcsolat, avagy belenyúlok a saját darázsfészkembe. Nem akarom egyutassá tenni a történetet, ez fordítva ugyanígy működik. Ha egy férfi nincs rendben a testével (sem), azzal ugyanúgy szembetalálja magát a hozzátartozó nő is a párkapcsolatban. Leggyakrabban pont abban a különleges, intim helyzetben, amikor a test és lélek határai összemosódnak.
A mozgással, a saját testünk aktívan tartásával tehát ugyanazok az elvek érvényesülnek, mint minden másban a kapcsolatban – megvan a magunk fele része. A magunk teste. Mert ha az rendben van, ha azzal rendben vagyunk, az hathat a másikra. Elindíthatja, mozdíthatja, aktivitásra serkentheti. Vagy nem – de az onnantól az ő döntése. Nem hiszek abban, hogy a mi feladatunk, hogy rávegyük a társunkat a mozgásra, akár úgy, hogy megjegyzéseket teszünk a megváltozott alkatára, akár hogy célzatosan veszünk neki ilyen-olyan bérletet. A külső motivációról tudjuk, hogy sokkal rövidebb ideig tart, és kevéssé hatékony, mint a belső. (Apropó, az is milyen érdekes, hogy a motiváció szó, a latin ’movere’ – ’mozgatni’ szóból származik.) Az a nő/férfi ugyanis, akit a társa küld/tol/nyom/motivál/ valamilyen mozgásformára az tudattalanul kap egy üzenetet: nem vagyok elég jó. Nos szerencsés esetben ebből lehet valamiféle pozitív változás, de csakis akkor, hogyha ez a kezdeti feszültség a mozgás okozta jóérzéssel belső felhajtóerővé válik. Magyarul, ha kialakul egy belső motiváció. Na de mi van, ha nem? Akkor tudomásul kell venni. Ő így döntött, nem mozog, nem sportol. Helyette régi villamos makettet gyűjt, vagy online háborúzik más nemmozgókkal. Ez van, nem a mi felelősségünk. A miénk az, hogy eldöntsük, ezzel együtt kell-e nekünk. Sörpocakkal akár, mert persze kellhet úgy is. És ennek elfogadásával – letéve a párkapcsolati feszültséget - járhatunk mi magunk továbbra is a saját testi tudatosságunk megszerzéséért tornázni, futni, kosarazni, úszni. Ha nem engedjük el ugyanis társunkkal kapcsolatban a megváltoztatás kényszerét, akkor folyamatosan fölé fogunk kerekedni, mint valami magasztos, egészségmegőrző, életmeghosszabbító eszmébe öltöztetett – felettes én. Valaki, aki több, jobb, okosabb nála. Aki reguláz, szabályokat közvetít, naugyemegmondja - az egyenrangúság és az egymás iránti tisztelet rovására. Mindezt pedig szép lassan belengi a a „nem elfogadás” bűntudattal kevert nehéz levegője – és előbb utóbb valaki kilép, mielőtt megfullad.
Azt gondolom, hogy a sportolás, mozgás – és ebben benne van a hétvégi családi túrázástól, a sétáljunk inkább haza, ne buszozzunk-on át egy hétvégi táncos buliig minden – szóval az ilyen elemek megléte mutatja azt is, hogy az a kapcsolat mennyire aktív, mennyire képes „mozdulni”, mennyi energia van benne. Egy harmonikusan működő kapcsolatban egyensúlyban kell lennie az aktív, magas energiával rezgő időszakoknak, és a békés, nyugodt, meghitt pihenős szakaszoknak. Mindkét fázisra szükség van ahhoz, hogy azt érezhessük, amit megéltünk, annak van ideje a helyére kerülni, beépülni a kapcsolatba. Éppen ezért az a párkapcsolat, amelyben minden az aktivitás, a mozgás körül forog, akik számára egy punnyadós délután elvesztegetett idő, éppoly izgalmas párkapcsolati kérdéseket feszeget, mint azok viszonya akik az alacsony aktivitásszintjük okán, együtt nem mozdultak már hosszú ideje sehova. A felfokozott aktivitású, mozgásközpontú párkapcsolatban ugyanis felvetődhet a kérdés, hogy az életük mely területén élik meg az egyensúlyhoz szükséges másik pólust? Miben támogatja, és miben akadályozza a kapcsolatot az aktivitás? Mennyire könnyű vagy nehéz nekik passzívak maradni? A sportolás cél vagy eszköz a párkapcsolatban?
Nyilván benne van egy kapcsolat indulásakor sok minden a későbbi történésekből, mint a magban a későbbi növény. Ha nekünk van szemünk – még a kezdeti rózsaszín ködben is – az aktív, mozgós férfiakra, akkor jó eséllyel kötünk ki olyan mellett, akinek életformája hasonló a miénkhez. Ahogy ez itt is olvasható: Love hurts. Ezeknél a pároknál a Gary Chapman-féle öt szeretetnyelv közül az egyik, a „minőségi együtt töltött idő” jelenhet meg az együttmozgásban akár. Azzal tehát, hogy együtt síelünk, úszunk, bowlingozunk, futunk elsősorban is azt fejezzük ki, hogy szeretjük egymást. Ha tehát ez a kapcsolati aktivitás mindkét fél számára élmény, akkor így a mozgás túllép a saját értelmezési keretén és a szeretet egy csatornájává válik. Ennél szebb illusztrációt most nem is tudnék ide ennél: Mr és Mrs Bur exercise together.
Végül egy csapatba összegyűjtve a szerzőtársaim, akikkel közösen dolgoztunk ezen a szinkronblog projekten:
Sport és pár és kapcsolat - írta Szöszkeboszi
Love hurts - írta Noémi
Sport és párkapcsolat, avagy belenyúlok a saját darázsfészkembe - írta Zsuzsa
Mr és Mrs Bur exercise together - írta Kameo
Párkapcsolat és sport - Szinkronblog projekt - írta Kriszti
A sportod, az utad, a párod - írta Kriszta
És még ihletők is lettünk :) Itt olvashatóak egy Férfi (!) gondolatai a témáról.
A képet a Fortepan oldaláról kölcsönöztük. Köszönet érte.
Az identitásunknak, azaz, hogy milyennek látjuk, érezzük, gondoljuk magunkat, ahogyan a világhoz illeszkedünk, van egy fontos része, ami a testképre épül. A testkép tulajdonképpen egy belső – éppen ezért szubjektív – kép arról, milyenek is lehetünk kívülről. Belső ítélet, viszonyulás is arról, hogy mennyire vagyunk magasak vagy alacsonyak, kövérek vagy soványak, feszesek vagy punnyadtak, áramvonalasak, kecsesek, lágyak, nőiesek...Speciális hiszen két nézőpont egyesül benne – külső szemmel és közben szubjektíven, hiszen önmagunkról van szó. Minél harmonikusabban simul egymáshoz ez a két nézőpont – azaz aminek látszom, annak is érzem magam – annál reálisabb a (testi) önértékelésem, és annál nagyobb esélyem van arra, hogy változtassak ha kell és végső soron jóban legyek magammal.
Ebből a nézőpontból a sportolás, vagy bármilyen rendszeres mozgásforma egyfajta párbeszéd a test és lélek között. Mert a mozgással a test folyamatos impulzusokat küld, milyen élmény/látvány/érzés ha kinyújtom, ha felemelem, ha átugrom, ha megfeszítem – ha használom a testem. Ha gyakori és intenzív a kapcsolatom vele – jobban ismerem. Ha jobban ismerem, esélyem van megszeretni – bárhol is vagyok az aktuálisan ideálishoz képest. Ahogy erről érzékletesen olvashatunk itt is: Párkapcsolat és sport - Szinkronblog projekt. Éppen ezért nem az a kérdés, hogy van-e rajtam súlyfelesleg, milyen genetikai minta formáz, vagy hány éve szolgál engem a testem – az a kérdés, hogy beszélőviszonyba vagyunk-e egyáltalán, hogy érzem-e hol vannak a (test)határaim. Ebben a blogban ennek a felszabadító élményéről olvashatsz: A sportod, az utad, a párod.
Egyáltalán, jól esik-e végignézni a meztelen testemen, és jóérzéssel tölt-e el, ha ezt valaki olyan teszi, akivel meghitt viszonyban vagyok?
Igen, elérkeztünk ahhoz, akivel a testünkön keresztül is (!) kapcsolódunk: a Férfihez. Sok humorral, és karakteres gondolatokkal kerül ez a téma terítékre itt: Sport és pár és kapcsolat. A külsőnkkel kapcsolatos félelmek, görcsök, szorongások, mint megannyi puha párna körbevehetnek – és elszigetelhetnek bennünket egymástól. Ha nincs meg a stabil „testélményünk”, amit a rendszeres mozgásból tudunk megszerezni, akkor sokkal nagyobb hangsúlyt kap a Másik nézőpontja. Az ő visszajelzése ilyenkor még fontosabb: ugye nem nagy, ugye nem is kicsi, ugye a magasságomhoz képest, a koromhoz képest...stb, ami egy idő után jó eséllyel vihet egyfajta dinamikát a kapcsolatba. Illusztráció gyanánt itt láthatunk is különböző típusokat, működési módokat: Sport és párkapcsolat, avagy belenyúlok a saját darázsfészkembe. Nem akarom egyutassá tenni a történetet, ez fordítva ugyanígy működik. Ha egy férfi nincs rendben a testével (sem), azzal ugyanúgy szembetalálja magát a hozzátartozó nő is a párkapcsolatban. Leggyakrabban pont abban a különleges, intim helyzetben, amikor a test és lélek határai összemosódnak.
A mozgással, a saját testünk aktívan tartásával tehát ugyanazok az elvek érvényesülnek, mint minden másban a kapcsolatban – megvan a magunk fele része. A magunk teste. Mert ha az rendben van, ha azzal rendben vagyunk, az hathat a másikra. Elindíthatja, mozdíthatja, aktivitásra serkentheti. Vagy nem – de az onnantól az ő döntése. Nem hiszek abban, hogy a mi feladatunk, hogy rávegyük a társunkat a mozgásra, akár úgy, hogy megjegyzéseket teszünk a megváltozott alkatára, akár hogy célzatosan veszünk neki ilyen-olyan bérletet. A külső motivációról tudjuk, hogy sokkal rövidebb ideig tart, és kevéssé hatékony, mint a belső. (Apropó, az is milyen érdekes, hogy a motiváció szó, a latin ’movere’ – ’mozgatni’ szóból származik.) Az a nő/férfi ugyanis, akit a társa küld/tol/nyom/motivál/ valamilyen mozgásformára az tudattalanul kap egy üzenetet: nem vagyok elég jó. Nos szerencsés esetben ebből lehet valamiféle pozitív változás, de csakis akkor, hogyha ez a kezdeti feszültség a mozgás okozta jóérzéssel belső felhajtóerővé válik. Magyarul, ha kialakul egy belső motiváció. Na de mi van, ha nem? Akkor tudomásul kell venni. Ő így döntött, nem mozog, nem sportol. Helyette régi villamos makettet gyűjt, vagy online háborúzik más nemmozgókkal. Ez van, nem a mi felelősségünk. A miénk az, hogy eldöntsük, ezzel együtt kell-e nekünk. Sörpocakkal akár, mert persze kellhet úgy is. És ennek elfogadásával – letéve a párkapcsolati feszültséget - járhatunk mi magunk továbbra is a saját testi tudatosságunk megszerzéséért tornázni, futni, kosarazni, úszni. Ha nem engedjük el ugyanis társunkkal kapcsolatban a megváltoztatás kényszerét, akkor folyamatosan fölé fogunk kerekedni, mint valami magasztos, egészségmegőrző, életmeghosszabbító eszmébe öltöztetett – felettes én. Valaki, aki több, jobb, okosabb nála. Aki reguláz, szabályokat közvetít, naugyemegmondja - az egyenrangúság és az egymás iránti tisztelet rovására. Mindezt pedig szép lassan belengi a a „nem elfogadás” bűntudattal kevert nehéz levegője – és előbb utóbb valaki kilép, mielőtt megfullad.
Azt gondolom, hogy a sportolás, mozgás – és ebben benne van a hétvégi családi túrázástól, a sétáljunk inkább haza, ne buszozzunk-on át egy hétvégi táncos buliig minden – szóval az ilyen elemek megléte mutatja azt is, hogy az a kapcsolat mennyire aktív, mennyire képes „mozdulni”, mennyi energia van benne. Egy harmonikusan működő kapcsolatban egyensúlyban kell lennie az aktív, magas energiával rezgő időszakoknak, és a békés, nyugodt, meghitt pihenős szakaszoknak. Mindkét fázisra szükség van ahhoz, hogy azt érezhessük, amit megéltünk, annak van ideje a helyére kerülni, beépülni a kapcsolatba. Éppen ezért az a párkapcsolat, amelyben minden az aktivitás, a mozgás körül forog, akik számára egy punnyadós délután elvesztegetett idő, éppoly izgalmas párkapcsolati kérdéseket feszeget, mint azok viszonya akik az alacsony aktivitásszintjük okán, együtt nem mozdultak már hosszú ideje sehova. A felfokozott aktivitású, mozgásközpontú párkapcsolatban ugyanis felvetődhet a kérdés, hogy az életük mely területén élik meg az egyensúlyhoz szükséges másik pólust? Miben támogatja, és miben akadályozza a kapcsolatot az aktivitás? Mennyire könnyű vagy nehéz nekik passzívak maradni? A sportolás cél vagy eszköz a párkapcsolatban?
Nyilván benne van egy kapcsolat indulásakor sok minden a későbbi történésekből, mint a magban a későbbi növény. Ha nekünk van szemünk – még a kezdeti rózsaszín ködben is – az aktív, mozgós férfiakra, akkor jó eséllyel kötünk ki olyan mellett, akinek életformája hasonló a miénkhez. Ahogy ez itt is olvasható: Love hurts. Ezeknél a pároknál a Gary Chapman-féle öt szeretetnyelv közül az egyik, a „minőségi együtt töltött idő” jelenhet meg az együttmozgásban akár. Azzal tehát, hogy együtt síelünk, úszunk, bowlingozunk, futunk elsősorban is azt fejezzük ki, hogy szeretjük egymást. Ha tehát ez a kapcsolati aktivitás mindkét fél számára élmény, akkor így a mozgás túllép a saját értelmezési keretén és a szeretet egy csatornájává válik. Ennél szebb illusztrációt most nem is tudnék ide ennél: Mr és Mrs Bur exercise together.
Végül egy csapatba összegyűjtve a szerzőtársaim, akikkel közösen dolgoztunk ezen a szinkronblog projekten:
Sport és pár és kapcsolat - írta Szöszkeboszi
Love hurts - írta Noémi
Sport és párkapcsolat, avagy belenyúlok a saját darázsfészkembe - írta Zsuzsa
Mr és Mrs Bur exercise together - írta Kameo
Párkapcsolat és sport - Szinkronblog projekt - írta Kriszti
A sportod, az utad, a párod - írta Kriszta
És még ihletők is lettünk :) Itt olvashatóak egy Férfi (!) gondolatai a témáról.
A képet a Fortepan oldaláról kölcsönöztük. Köszönet érte.
12 megjegyzés:
"Ha nekünk van szemünk – még a kezdeti rózsaszín ködben is – az aktív, mozgós férfiakra, akkor jó eséllyel kötünk ki olyan mellett, akinek életformája hasonló a miénkhez." :D :D :D Vicces, hogy ezt pont így fogalmaztad meg :) Mi egy buliban ismerkedtünk meg, ahol én azután álltam vele szóba, hogy megmutatta a hasát :D
"A sportolás cél vagy eszköz a párkapcsolatban?" - Erre a könnyű válasz az, hogy persze eszköz. De ennél a dolog szerintem messzebb mutat. Ha a másik (nem mozduló, ergo egészségét veszélyeztető) fél a közös minőségi életet sodorja veszélybe - kérdem én, biztosan a könnyű válasz a helyes válasz?
Senki nem mondta, hogy könnyű. Viszont azt ki kell mondani, hogy bármiről, ami a közös minőségi életünket sodorja veszélybe - alkohol, drog, egy harmadik, eltérő elképzelések a jövőnkről, életmódbeli különbözőségek - döntök én is. Hogy ezzel a kockázattal/lehetőséggel/nehézséggel szükségem van-e rá, és a vele való együttlétre. És akkor el tudom engedni annak a kényszerképzetét, hogy valaminek az áldozata vagyok, vagy pont ellenkezőleg, valakit nekem kell megmentenem. Az egyenrangúság szabadságának élménye majdnem annyi endorfint tartogat, mint a mozgás :) :)
"A sportolás cél vagy eszköz a párkapcsolatban?"
Na szerintem meg nem szabad hogy akár ez, akár az legyen - a sportolás (is) egy külön út, sajátélmény vagy minek nevezzem. Egy pár két felének kell hogy legyenek saját dolgai. Ha az egyik nem sportol, az a másikat nem szabad(na), hogy visszatartsa. Ideális esetben...
Idealista vagyok? :)
Látom, ez a mondat volt a legizgalmasabb :) Persze hogy kell a külön út, ha a sport az, hát úgy, mert "beforgatódik" a kapcsolatba. Azoknál a kapcsolatoknál merült fel ez a kérdés, ahol a sportolás/aktivitás túl van dimenzionálva, ahol minden alárendelődik ennek. Ahol a testtel való foglalatosság kényszer. Akik (el)futnak, ahelyett, hogy beszélnének egymással, akiket leköt a saját testük, de nem figyelnek a lelkükre. Test és lélek, a párkapcsolatban is.
Enikő gondolatára válaszolva:
a bejegyzésembe majdnem beleírtam, de aztán cikinek éreztem és gyerekesnek, főleg anyukák közt leírva ezt. Nade majdnem beleírtam azt, hogy most már méginkább oda kell figyelni a mozgásra, az egészségünkre, mert közös háziállatot vállaltunk, amit fel is kell nevelni :D Egy sünit, csak mert bolondok vagyunk :)
Köszi, Noémi, hogy bedobtad a süninevelést. Épp a napokban vagyok erősen benne a témában, mert egyik kisgyerekes barátnőm (aki persze Pilatesezik, fut, néha eljön velem terembe) férje egyre nehezebb eset. A srác kocka IT-s, világéletében gép előtt görnyedni volt a kedvenc foglalatossága, és így harminckevés évesen még a 2 méteréhez képest is kezd túlsúlyos lenni, vérnyomásproblémái kezdődtek, egyre többször fáj a feje (persze ilyenkor szólni se lehet hozzá), együtt mentünk kirándulni és az első lejtőnél közölte h itt megvár minket, stb stb és még ANNYIRA nem lenne késő életmódot változtatnia... de nem hajlandó. Mert ő sokat dolgozik, meg mert a család, és mert így is alig van 1-2 órája egy héten arra, hogy azt csinálja, amit szeret (gép előtt). És hogy az "üres" élet nem élet. Egy éves a kislánya: vajon meddig fogja felnevelni, és milyen életminőségben?
A tesóm és köztem 15 év van, versenysportolt a szüleink példájára, biztatták edzésre, tanították úszni, mentek vele kirándulni. Én "későn" születtem, 10 éves koromra a szülők úgy döntöttek, hogy ők már 50 évesen öregek bármi ilyesmihez. Nem "irigylem" ami a tesómnak jutott, nekem meg nem, that's not the point, hanem az h első kézből láttam h életminőség / minőségi időtöltés tekintetében mi különbség van a családdinamikában.
Visszatérve a barátnőmékre, kérdem én: ez esetben cél vagy eszköz? "Illik" ráhagyni, mert az ő döntése? Más ez attól, mintha mondjuk beteg lenne és nem menne el orvoshoz, mert "csak"? (Persze, orvoshoz el fog menni, felírnak neki gyógyszert, vérnyomáscsökkentőkön fog élni 32 évesen, majd koleszterinszintre kezd el valamit 35 évesen... értitek.)
Na bocsi, hosszú lett és kifakadás jellegű, de long story short, borzasztóan nem vagyok toleranciapárti.
Szerintem itt már arról kezdünk beszélni, hogy a nem mozgás, illetve a nem egészséges életmód egy családban már nam csak azt az illetőt terheli aki nem csinálja, hanem kihat az egész családra és ez felelősség. Én hiába mondom a Mr-nek, hogy egész nap ne csak két virslis croissont egyen, hanem egyen "rendeset" is. Emiatt totál ki tudok borulni, mert nem csak önmagának nem lesz jó, ha szétmegy a gyomra és a szervezete nem kap megfelelő tápanyagot, hanem ez kihat rám is meg a családra is. Lehet, hogy nem most, de mi lesz húsz év múlva?
Enikő, erre reagálva: ""Illik" ráhagyni, mert az ő döntése?" Ez nem illik-nem illik kérdés. Ez annak a realitásnak az elfogadása, hogy te soha nem változtathatod meg a társad. Nem nem illik, nem nem szabad, hanem mert nem lehet. Változhat melletted, leszokhat erről, rászokhat arra, de csak a saját szabad döntése alapján. Mert valami megérik benne, mert egyszer csak "ott tart". Amivel neked ráhatásod van erre, az a saját viselkedésed, vagy annak megváltozása. Ha valami nem ért célba - lelkére beszélés, fenyegetés (ezek nagy eséllyel hosszú távon csődöt mondanak) - akkor váltani, változtatni kell. Látni, hogy mindez hogyan hat. És mást csinálni.
Vagy egy más értelmezési keretbe tenni a történéseket. A barátnőd példája például nekem nem (csak) a mozgásról szól. Ha egy férfi nem képes "mozdulni" a kapcsolatáért, a családjáért, akkor félrevihet bennünket, ha leegyszerűsítjük sportfókusszal lustaságra, tunyaságra, IT kockaságra. Érdemes lenne ránézni erre a dologra párkapcsolati oldalról is. Hogy van egymással ez a Nő és ez a Férfi? Mit jelez köztük a "nem mozgok" tünet? És ha ez a lány egy olyan pasit választott magának aki "világéletében" a gép előtt görnyedt, most miért van meglepve?
Tudom, kemény ez így, de nekem más szűrő van a szemem előtt. Nekem nem evidencia, hogy aki mozog az tesz a kapcsolatért, aki meg nem, azt meg kell változtatni. Igen, az egészsége érdekében érdemes ide eljutnia. De a maga útján, maguk útján. És lehet, hogy egy egész más szinten kell valamit rendbe tenni ahhoz, hogy ez a Fiú felálljon a gép mellől, és megélje a maga 2 méteres magasságával a Férfierőt. És elkezdjen tenni magáért, a kapcsolatáért. De mindaddig amíg a pár mindkét tagja ezt a "mozogj-nem mozgok" játszmát játssza, addig nem látszik a lényeg.
Egyébként pedig nagyon jó érzés, hogy itt a blogban, közösen gondolkodtok, hogy ideteszitek a kétségeiteket, megerősítéseiteket - még egy sünt is :)- meg a tapasztalataitokat, mert biztos vagyok benne, hogy ettől lesz igazán izgalmas egy bejegyzés. Él és mozog (!)a "Nő a tükörben". Köszönet érte.
Napokat gondolkodtam a válaszodon Timi, és a dolog azóta is még megemésztés alatt áll. Igazad van, az ilyen kérdéseket a könnyebbik eset a "lusta/nem lusta" ernyője alá betolni, holott valószínűleg mélyebb vetülete van...
Enikő, ennél jobb visszajelzést nem is kaphatnék. Ez az értelme többek között annak, hogy ezt a blogot írjuk. Úgyhogy köszönöm.
Megjegyzés küldése