Nő a mesetükörben

Amikor bimbódzó, reményteljes kapcsolatunkat úgy jellemezzük másoknak, hogy „mesés”, azzal egy pillanat erejéig szavakba fordítunk egy a tudattalanban létező evidenciát. Azt hogy minden fontos emberi történésnek, így a párkapcsolatoknak is van lenyomata, mintázata az emberiség közös élményanyagában. Sor(s)vezetők ezek, melyeket hosszú évszázadok emberéletei, tapasztalatai formáltak, mintáztak, alakítottak. Történetek, melyek bennünk rejtve szunnyadnak, hogy segítsenek, támogassak bennünket az életünk meghatározó pillanataiban.

A népmese evolúciója, hogy ami a közösség számára nem tartalmaz fontos üzenetet, az egyszercsak elkopik, elmarad, a feledés homályába vész. Az értékes, megmaradó rész tehát nem más, mint meseköntösbe öltöztetett üzenetek, egy időtlenségbe csomagolt értékes kép nőről és férfiról, és az ő lehetőségeikről. A mese is egy tükör, amiben láthatjuk női létünk archaikus vonásait, amiből visszamosolyognak ránk a királylányok, a varázslóasszonyok, és néha a boszorkányok is.

A párválasztásunknál tehát ott bábáskodik a saját szüleink mintáján túl valami a közös emberi élményanyagból is, és mint egy különleges műszer, felhangosítja bennünk az érzékenységet, kinyitja az érzékeinket, hogy a mintánknak megfelelő társat találjuk meg.
A meseminta jelen van a kapcsolati konfliktusainkban, megoldási módokat sugall, elveszett helyzetekből vezet ki gyakran. Mivel nem a tudatos részünkre hat, gyakorta nem is tudunk racionális magyarázatot adni arra, miért vonzódunk jobban az egyik meséhez vagy történethez, vagy miért tartunk távolságot a másiktól. Mélyről jövő sejtések, sugallatok, hangulatok navigálnak bennünket velük kapcsolatban.

Nő és férfi mesebeli egymásra találásának sokszínű mintázatában így aztán gyakran átsejlik a saját történetünk is. Érdemes hát rábízni magunkat a megérzéseinkre, és figyelni, melyik mese hogyan hat ránk? Melyik az, amelyikbe legszívesebben belevarázsolnánk magunkat, hisz olyan ismerősen biztonságos, és melyik, amelyik valódi haragot, ellenállást vált ki belőlünk? Bármi is az érzés iránya, mindkettőhöz közünk van, mindkettő rólunk mesél.

A klasszikus női mesealakok tehát kitüntetett szereplői a nővé érés stációinak – gondoljunk csak a kislányok királynőket ábrázoló rajzaira, vagy a szerepjátékaira. Ha megvan a bizalom bennünk, kézen fognak, és szemükbe nézve megfogalmazhatunk néhány fontos kérdést magunkkal kapcsolatban.

Vajon Csipkerózsika száz éves passzivitásában hol látható az én várakozásom/vágyakozásom arra, hogy valaki találjon rám, és mentsen meg? Kinek, minek a tetteiért bűnhődöm álomba szenderülve? Mennyire vagyok elzárva, kiszolgáltatva annak, hogy valaki egy toronyszobában felkutasson, és életre hívjon engem? Kell-e nekem a puszta létezésnél többet tennem azért, hogy legyen egy királyfi, aki engem választ? Vajon ha felébredek, mozgok, élek, kellek-e neki?
Vajon Hamupipőke dísztelensége, szerénysége elég-e ahhoz, hogy egy férfi válasszon engem? Hol fér meg bennem a külsőségekről való lemondás és a tündérkirálynő minden ékessége? Érzem-e a saját szépségemet? Miért menekülök a férfi elől? Milyen érzés a rivalizálás más nőkkel? Szeretem egyáltalán a cipőket...?
Miért vonzanak a szörnyetegek? Miért hiszem azt, hogy elvarázsolt férfiak? Miért jó nekem megmenteni őket? Mit kapok tőlük? Mi van, ha egyszer csak rájövök, a szörnyeteg gyakran valóban az, aminek látszik? És mi van, ha mégis átváltozik?

Ott sorakoznak tehát előttünk hosszú sorokban a mesehősNŐK, és mindegyiknek van mondanivalója, mesélnivalója számunkra. Ékes vagy szegényes ruhájukkal, haragjukkal vagy mosolyukkal, szerelmükkel vagy lemondásaikkal, különleges történetükkel szeretnének hozzátenni a mi életünkhöz.

Neked mi a kedvenc meséd, az amelyik akár kisgyermekkorodban melléd szegődött? Talán itt az idő újraolvasnod. Közben engedd meg, hogy a mesevilág e hősnője leüljön melléd, és beszélgessen veled. Meghitten, bizalmasan, ismerősen. Ahogy csak Ti ketten tudtok egymással.

A fotót Bóta Dia készítette, köszönet érte.