A párkapcsolatok egy részének meghatározó eleme a „tettes és áldozat” motívum. Olyan konstelláció ez, amelyben az egyik fél első látásra nagynak és erősnek tűnik, mintha hatalma lenne a másik felett, miközben ez utóbbi folyamatosan csak rosszul jár, szenved, de közben tűr mindent, amit a társa személyében a sors rámér.A tettes megítélésében a külvilág szigorú. Hiszen ő az, aki bántalmaz, akár testi akár lelki szinten, ő az aki sokszor lop, csal, hazudik a párkapcsolatban, és sokszor van, hogy rabja valamely függőségnek, az alkoholnak vagy a drognak. Mindaz, amit ő tesz, társadalmi mérce szerint morálisan, vagy akár jogi értelemben is elítélendő. És közben ott van mellette a társa, aki mellett, akivel ezt megteheti. A környezete többnyire értetlenül áll a helyzet előtt, hiszen kívülről az látszik világosan, hogy ő „jobbat érdemel”, mégis ragaszkodik a társához. Azt az elképzelést, hogy neki joga van egy olyan párkapcsolathoz, amelyben nincs megalázva, amelyben nincs szenvedés, csak a környezet vallja, de ő nem érzi igaznak, magától értetődőnek. Az ő belső bizonyossága sokszor valami ilyesmi: „nem jár nekem a boldogság, nincs jogom hozzá”.
Hogy hol tett szert ezekre az életmondatokra? Hozhatta a saját életéből, a saját személyes történetéből, de hozhatta messzebbről, a korábbi generációktól. Lehet ez egy kimondott vagy kimondatlan családi, női sorshoz való kapcsolódás kifejeződése. „Hiszen már anyám, és a nagyanyám is szenvedett, nálunk a nő sorsa ez.” Azon túl persze, hogy leegyszerűsíthetjük mintakövetésre – ezt látta, ezt teszi ő is alapon, nyissuk rá a szemünket egy másik szintre is. A gyermeki szeretet egyik megnyilvánulása a hűség. A „szenvedek, ahogy te is”-ben nem csupán a kapott minta másolása van, hanem a mögötte megbújó szeretet is. A „hozzád tartozom” sorsközössége. Úgy vagyok nő, úgy élek, ahogy te, mert szeretlek. A közös szenvedés élménye bizonyos szinten összeköt, közös platforma hoz, egységben tart – a család részévé tesz. A párkapcsolati „rosszul járás” – és ez a minősítés csak nézőpont kérdése - tehát egy belső forgatókönyv része. Meghatározza, ki az, aki mellett ezt a sorsot beteljesítheti. És kiválasztja, azt akivel ez lehetséges. Igen, ő is választ, nem a sors sodor oda valakit, aki véletlenül nem megfelelő. Egy tettes kell ahhoz a párkapcsolati mintához, amit ismer és amivel kapcsolódni tud. A választott társak, akikkel az élete során kapcsolatba kerül tulajdonképpen segítik őt abban, hogy a saját forgatókönyvét beteljesíthesse.
Paradox, de tettes és áldozat ebből a szempontból csak párban értelmezhetőek. Nincs tettes áldozat nélkül és viszont. Szükségük van egymásra.
A tettes tehát csak első ránézésre az, aki. Az ő működésének is megvannak a maga gyökérkapcsolatai. Az alkoholizmus számtalan, egyéni motívummal átszőtt fátyla mögött gyakran ott találjuk az apát. Ez az apa sokszor nincs helyén a családi konstellációban, azaz korán meghalt, kilépett a házasságból, vagy maradt, de nincs „tiszteletben tartva” a felesége által. Így nincs a helyén a gyermek számára sem. A férfihez-apához köthető tradicionális szerep is sérül, hisz nincs aki a keretet, a szabályokat adja, nincs aki mutassa az utat a férfivá válás útján. A beavatási rítusok analógiájára, az alkoholista minden pohárral mintha azt mondaná: Egészségedre, apám!
Az alkoholizmuson kívül van más út is a külvilág szemében tettessé, okozóvá válni. A hazugságban, csalásban, felelősség nem vállalásában egy ideális, gyermeki állapot, a „nem növök föl” vágya köszön vissza. A nekem szabad, a megtehetem. A fel nem vállalt felelősség pedig mintha csak gazdát keresne keringve, mérföldekről bevonzza azt, akiben egyébként is van szándék a szenvedésre. Ő lesz a megmentő, aki miután a szerepével eleve kudarcra van ítélve, tulajdonképpen áldozat lesz. Együtt vannak. Akár egy életen át.
Hol van hát az egyén szabadsága? Hogyan lehet kitörni a családi konstelláció szűkre szabott ketrecéből? Hol van a lehetőség a más-ra?
Az első lépés mindig a felismerésé. A felismerés több annál, minthogy az eszemmel tudom azt, hogy a családom történetéből mi minden következik törvényszerűen, hiszen így elég lenne a lélektan ismerete a boldogsághoz. Ha ez így lenne, akkor a pszichológusok lennének a legboldogabb emberek a világon...szinte hallom most a nevetésüket. Az ismeret önmagában nem elég. Meg kell lenni magunkban vágynak, hogy ne csak intellektuális távolságtartással, tények szintjén, hanem valóban szembenézzünk azzal, ami meghatározza a döntéseinket, választásainkat. Hagyni kell, hogy mindez megérintsen, hogy olyan közel kerüljön, amennyire csak lehet. Nem csak gondolkodni magunkról – hanem megérintődni és cselekedni is. Hellinger azt mondja, hogy szenvedni könnyebb, mint cselekedni. Mert a lélek szintjén ott a mágikus gondolat, hogy akkor szeretem a szüleimet, ha olyanná válok, mint ők. Ha kell, szenvedek is értük. És így a szenvedés egyfajta sorsszerűséggé válik, erősítve a passzivitást. A cselekvéshez erő szükséges és belátás. Elfogadni azt, hogy van, lehet saját utunk.
Talán van olyan része ennek a szálnak, ami kapcsolódik a Tiédhez is. Még az is lehet, hogy a saját szüleidre gondolva szükséged lehet erre a mondatra: Adjátok áldásotok arra, hogy önmagam lehessek.
Hogy hol tett szert ezekre az életmondatokra? Hozhatta a saját életéből, a saját személyes történetéből, de hozhatta messzebbről, a korábbi generációktól. Lehet ez egy kimondott vagy kimondatlan családi, női sorshoz való kapcsolódás kifejeződése. „Hiszen már anyám, és a nagyanyám is szenvedett, nálunk a nő sorsa ez.” Azon túl persze, hogy leegyszerűsíthetjük mintakövetésre – ezt látta, ezt teszi ő is alapon, nyissuk rá a szemünket egy másik szintre is. A gyermeki szeretet egyik megnyilvánulása a hűség. A „szenvedek, ahogy te is”-ben nem csupán a kapott minta másolása van, hanem a mögötte megbújó szeretet is. A „hozzád tartozom” sorsközössége. Úgy vagyok nő, úgy élek, ahogy te, mert szeretlek. A közös szenvedés élménye bizonyos szinten összeköt, közös platforma hoz, egységben tart – a család részévé tesz. A párkapcsolati „rosszul járás” – és ez a minősítés csak nézőpont kérdése - tehát egy belső forgatókönyv része. Meghatározza, ki az, aki mellett ezt a sorsot beteljesítheti. És kiválasztja, azt akivel ez lehetséges. Igen, ő is választ, nem a sors sodor oda valakit, aki véletlenül nem megfelelő. Egy tettes kell ahhoz a párkapcsolati mintához, amit ismer és amivel kapcsolódni tud. A választott társak, akikkel az élete során kapcsolatba kerül tulajdonképpen segítik őt abban, hogy a saját forgatókönyvét beteljesíthesse.
Paradox, de tettes és áldozat ebből a szempontból csak párban értelmezhetőek. Nincs tettes áldozat nélkül és viszont. Szükségük van egymásra.
A tettes tehát csak első ránézésre az, aki. Az ő működésének is megvannak a maga gyökérkapcsolatai. Az alkoholizmus számtalan, egyéni motívummal átszőtt fátyla mögött gyakran ott találjuk az apát. Ez az apa sokszor nincs helyén a családi konstellációban, azaz korán meghalt, kilépett a házasságból, vagy maradt, de nincs „tiszteletben tartva” a felesége által. Így nincs a helyén a gyermek számára sem. A férfihez-apához köthető tradicionális szerep is sérül, hisz nincs aki a keretet, a szabályokat adja, nincs aki mutassa az utat a férfivá válás útján. A beavatási rítusok analógiájára, az alkoholista minden pohárral mintha azt mondaná: Egészségedre, apám!
Az alkoholizmuson kívül van más út is a külvilág szemében tettessé, okozóvá válni. A hazugságban, csalásban, felelősség nem vállalásában egy ideális, gyermeki állapot, a „nem növök föl” vágya köszön vissza. A nekem szabad, a megtehetem. A fel nem vállalt felelősség pedig mintha csak gazdát keresne keringve, mérföldekről bevonzza azt, akiben egyébként is van szándék a szenvedésre. Ő lesz a megmentő, aki miután a szerepével eleve kudarcra van ítélve, tulajdonképpen áldozat lesz. Együtt vannak. Akár egy életen át.
Hol van hát az egyén szabadsága? Hogyan lehet kitörni a családi konstelláció szűkre szabott ketrecéből? Hol van a lehetőség a más-ra?
Az első lépés mindig a felismerésé. A felismerés több annál, minthogy az eszemmel tudom azt, hogy a családom történetéből mi minden következik törvényszerűen, hiszen így elég lenne a lélektan ismerete a boldogsághoz. Ha ez így lenne, akkor a pszichológusok lennének a legboldogabb emberek a világon...szinte hallom most a nevetésüket. Az ismeret önmagában nem elég. Meg kell lenni magunkban vágynak, hogy ne csak intellektuális távolságtartással, tények szintjén, hanem valóban szembenézzünk azzal, ami meghatározza a döntéseinket, választásainkat. Hagyni kell, hogy mindez megérintsen, hogy olyan közel kerüljön, amennyire csak lehet. Nem csak gondolkodni magunkról – hanem megérintődni és cselekedni is. Hellinger azt mondja, hogy szenvedni könnyebb, mint cselekedni. Mert a lélek szintjén ott a mágikus gondolat, hogy akkor szeretem a szüleimet, ha olyanná válok, mint ők. Ha kell, szenvedek is értük. És így a szenvedés egyfajta sorsszerűséggé válik, erősítve a passzivitást. A cselekvéshez erő szükséges és belátás. Elfogadni azt, hogy van, lehet saját utunk.
Talán van olyan része ennek a szálnak, ami kapcsolódik a Tiédhez is. Még az is lehet, hogy a saját szüleidre gondolva szükséged lehet erre a mondatra: Adjátok áldásotok arra, hogy önmagam lehessek.
2 megjegyzés:
Miért van, hogy a megszokott rosszhoz könnyebb ragaszkodni mint új utat keresni? ezt sose értettem teljesen, ksi dolgokban se, magamon... de itt ez érdekes. Hasonulni a mintához - biztonságérzetet ad.
Kiszakadni a mintából igazi hőstett tud lenni.
"Hasonulni a mintához - biztonságérzetet ad."...és lehetőség arra, hogy a hasonulással kifejezzem a szeretetem azok felé, akikkel ezt a biztonságot már megéltem.
Megjegyzés küldése