Vannak témák, amelyek olyan erősen vannak körbebástyázva az adott társadalom értékítéletének tégláiból, hogy nehéz elfogulatlanul, ítélkezés mentesen közelíteni hozzá. Ilyen a terhességmegszakítás is, melyhez az viszonyunkat finoman átszövi értékrendünk éppúgy, mint a személyes érintettségünk. Érdemes megfigyelni, hogyha egy témával kapcsolatban karakteres véleményünk van, akár erős érzelmeket is megmozgat bennünk, akkor azzal dolgunk van. Hiszen többnyire a köré építünk magas falat, azt védjük elszántan, amit sérülékenynek élünk meg és ami fontos és értékes nekünk. Ezzel az írással arra teszünk kísérletet, hogy átjutva ezen az (én)védőfalon, a lélek szintjén foglalkozzunk ezzel a nehéz témával.
Egy terhesség megszakítása minden esetben nagy lelki teher az anyának, még akkor is, ha ő maga – nyilván én-védésből – tudatos szinten nem is engedi meg magának az ezzel járó fájdalmat és gyötrődést. Racionális elemekből – egzisztencia, nem megfelelő társ, életkor - felépíti a történet köré azt a védőfalat, amitől – egy szinten mindenképp – élhető, és viselhető lesz az élete és a bűne. Igen a bűne, mert bár a tudat a maga eszközeivel segíteni akar, egy másik, nem tudatos szinten bűnnek éli meg mindezt. És a bűn bűnhődésért kiált. A feloldás a bűnösség alól sokszor az, hogy a pár tudattalanul feláldozza a kapcsolatot. Büntetés a bűnért cserébe. Nagyon sokszor lehet látni, hogy azoknál a pároknál, ahol terhességmegszakítás történt, valami más is megszakad - a kapcsolat maga. Mintha a gyermek elutasításával egymást is elutasították volna. A tapasztalat az, hogy ez az elakadás megtörténik akkor is, ha közöttük korábban nem merült fel a gyermekvállalás témája. Mindez ugyanis a tudatos szint történése. Ettől függetlenül azonban még működik az ősi program, ami nőt és férfit összekapcsol – az élet továbbvitelének vágya. A terhességmegszakítással erre kimondott „nem” nyomot hagy a párkapcsolaton. Elhidegülhetnek, eltávolodhatnak egymástól, de akár a valóságban is véget érhet a kapcsolatuk. Van, hogy a pár valamely tagja, betegség, baleset formájában vállalja a bűnt – tudattalanul persze – és „követné” a gyermekét.
A későbbi teherbeesés nehézségéről, és a koraszülés kockázatáról az abortuszon átesett nőknél sokszor lehet hallani – orvosi megközelítésben. Ami azt sugallja, hogy mindez elsősorban a belső nemi szervek épségével függ össze. Ha jól belegondolunk azonban, a terhességmegszakítással a testen kívül a lélek is szerez egy tapasztalatot: „én nem lehetek anya”. Így jelen időben. És ha nem sikerül mindezt időben a helyére tenni, ez egy jelen idejű mondat is marad. És ezzel vagy megakadályozza a teherbeesést, vagy ha sikerül is, kockáztatja azt, hogy valóban anyává váljék – akár egy koraszülés, vagy egy komplikáció árán is.
Hogyan lehet tehát rendet tenni a fájdalomban, a bűnben, a kétségbeesésben? Hogyan lehet úgy folytatni az életet, hogy nőként, anyaként, férfiként, apaként meg lehessen találni a feloldást?
A legfontosabb, hogy elfogadjuk, vannak dolgok, amiket nem tudunk megváltoztatni. Nem lehet visszacsinálni, nem lehet meg nem történtté tenni. A párnak vállalni kell annak súlyát, hogy amiről döntöttek, az nem egy tárgy, hanem egy másik ember, a gyermekük életének a lehetősége volt. Súlyos mondatok, tudom, de ez csupán a lélek szintjén létező bizonyosság kimondása, tudatosítása, felismerése. Ha pedig ezzel szembenéznek, megkerülhetetlenül áll velük szemben a fájdalom, a lemondás, bűntudat is. Annak a lehetősége, ami elveszett visszavonhatatlanul. A gyógyulás-feloldás egyetlen útja, ha „megengedik” maguknak ezeket az érzéseket, ha átadják magukat annak a fájdalomnak, amit a meg nem született gyerekük hoz számukra. A közös gyászban lehetőség nyílik a kapcsolat megmentésére is. Ebben az esetben ugyanis felszínen van a bűn és az áldozat, így nincs szükség arra, hogy indulatokba, vádakba, veszekedésekbe csomagolják a titkukat.
Ha képesek ezt a nehéz döntést a fájdalmával, gyötrelmével együtt megélni, és szeretettel fordulni egymás és a gyermek felé, akkor bár a kapcsolatuk a terhesség megszakításával lezárult, lehetőség van az újrakezdésre. Egy második kapcsolatra – együtt.
Ha mindez megtörténik, a gyermek a helyére kerül. Ő ugyanis, ugyanúgy mint majd a később született testvérei, része a családi rendszernek. Helye van a szülei, az apja és anyja szívében. Nem egy nyomasztó emlék, nem egy tévedés, nem egy bűn, hanem egy meg nem született kisgyerek.
Egy terhesség megszakítása minden esetben nagy lelki teher az anyának, még akkor is, ha ő maga – nyilván én-védésből – tudatos szinten nem is engedi meg magának az ezzel járó fájdalmat és gyötrődést. Racionális elemekből – egzisztencia, nem megfelelő társ, életkor - felépíti a történet köré azt a védőfalat, amitől – egy szinten mindenképp – élhető, és viselhető lesz az élete és a bűne. Igen a bűne, mert bár a tudat a maga eszközeivel segíteni akar, egy másik, nem tudatos szinten bűnnek éli meg mindezt. És a bűn bűnhődésért kiált. A feloldás a bűnösség alól sokszor az, hogy a pár tudattalanul feláldozza a kapcsolatot. Büntetés a bűnért cserébe. Nagyon sokszor lehet látni, hogy azoknál a pároknál, ahol terhességmegszakítás történt, valami más is megszakad - a kapcsolat maga. Mintha a gyermek elutasításával egymást is elutasították volna. A tapasztalat az, hogy ez az elakadás megtörténik akkor is, ha közöttük korábban nem merült fel a gyermekvállalás témája. Mindez ugyanis a tudatos szint történése. Ettől függetlenül azonban még működik az ősi program, ami nőt és férfit összekapcsol – az élet továbbvitelének vágya. A terhességmegszakítással erre kimondott „nem” nyomot hagy a párkapcsolaton. Elhidegülhetnek, eltávolodhatnak egymástól, de akár a valóságban is véget érhet a kapcsolatuk. Van, hogy a pár valamely tagja, betegség, baleset formájában vállalja a bűnt – tudattalanul persze – és „követné” a gyermekét.
A későbbi teherbeesés nehézségéről, és a koraszülés kockázatáról az abortuszon átesett nőknél sokszor lehet hallani – orvosi megközelítésben. Ami azt sugallja, hogy mindez elsősorban a belső nemi szervek épségével függ össze. Ha jól belegondolunk azonban, a terhességmegszakítással a testen kívül a lélek is szerez egy tapasztalatot: „én nem lehetek anya”. Így jelen időben. És ha nem sikerül mindezt időben a helyére tenni, ez egy jelen idejű mondat is marad. És ezzel vagy megakadályozza a teherbeesést, vagy ha sikerül is, kockáztatja azt, hogy valóban anyává váljék – akár egy koraszülés, vagy egy komplikáció árán is.
Hogyan lehet tehát rendet tenni a fájdalomban, a bűnben, a kétségbeesésben? Hogyan lehet úgy folytatni az életet, hogy nőként, anyaként, férfiként, apaként meg lehessen találni a feloldást?
A legfontosabb, hogy elfogadjuk, vannak dolgok, amiket nem tudunk megváltoztatni. Nem lehet visszacsinálni, nem lehet meg nem történtté tenni. A párnak vállalni kell annak súlyát, hogy amiről döntöttek, az nem egy tárgy, hanem egy másik ember, a gyermekük életének a lehetősége volt. Súlyos mondatok, tudom, de ez csupán a lélek szintjén létező bizonyosság kimondása, tudatosítása, felismerése. Ha pedig ezzel szembenéznek, megkerülhetetlenül áll velük szemben a fájdalom, a lemondás, bűntudat is. Annak a lehetősége, ami elveszett visszavonhatatlanul. A gyógyulás-feloldás egyetlen útja, ha „megengedik” maguknak ezeket az érzéseket, ha átadják magukat annak a fájdalomnak, amit a meg nem született gyerekük hoz számukra. A közös gyászban lehetőség nyílik a kapcsolat megmentésére is. Ebben az esetben ugyanis felszínen van a bűn és az áldozat, így nincs szükség arra, hogy indulatokba, vádakba, veszekedésekbe csomagolják a titkukat.
Ha képesek ezt a nehéz döntést a fájdalmával, gyötrelmével együtt megélni, és szeretettel fordulni egymás és a gyermek felé, akkor bár a kapcsolatuk a terhesség megszakításával lezárult, lehetőség van az újrakezdésre. Egy második kapcsolatra – együtt.
Ha mindez megtörténik, a gyermek a helyére kerül. Ő ugyanis, ugyanúgy mint majd a később született testvérei, része a családi rendszernek. Helye van a szülei, az apja és anyja szívében. Nem egy nyomasztó emlék, nem egy tévedés, nem egy bűn, hanem egy meg nem született kisgyerek.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése