A gyermek utáni vággyal együtt megfogan a majdani édesanyában a születendő gyerekkel kapcsolatos kívánságok, elvárások egész sora is. Ezek egy része szavak szintjén is megfogalmazódik, mások pedig titkos jelekké kódolva jutnak el a születendő kisgyermek lelkébe. A szülők, nagyszülők vágyaiból szőtt kép, egy ideális, a családi rendszerbe illeszkedő új jövevény képe rajzolódik meg ezáltal.
A születéssel tehát nem indítunk „fehér lap”-ot , mert a lap, amire az életünk íródik, már az első pillanattól kezdve valamilyen színű – halvány vagy erőteljes tónusokkal -, és lágy, mint egy selyempapír, vagy durva és erős, mint a csomagolópapír, sőt még az is lehet, hogy apró áttört minták is ismétlődnek rajta. Azaz kapunk valamit, ami lehetőség és korlát is egyben. Ezzel kell kezdeni valamit. A velünk kapcsolatos várakozások ugyanígy beleíródnak az életünkbe.
A szülők által közvetített elvárások – a tudatosak és tudattalanok egyaránt – olyanok, mint a hívő ember számára az isteni parancsolatok. Igazodási keret, viszonyítási pont, az origó. És ahogy az ember betartja az istene által közvetített elvárásokat,a gyermek - hasonló módon - még egészen korán belsővé teszi ezeket az eredetileg kívülről kapott elvárásokat. Előfordul az is hogy a család olyan erősen közvetíti számára ezeket, hogy már eltűnik a „mit?” és csak ő áll ott, a szülő, akinek meg kell (!) felelni. Az erős késztetés pedig kidobja az alkalmazkodás jolly jokerét: meg akarok felelni az elvárásoknak - bármik is azok. A „jó leszek”-et. Amiből egy fontos mozzanat, egy szó talán nem látszik kristálytisztán: a „neked”. Az, hogy „jó leszek, neked”. Innentől kezdve már nem azon van a hangsúly, hogy mit vár el a környezet, anya, apa, a tanárnéni, a későbbi társ. Hanem az a lényeg, hogy csak valaki más tükrében mérve lehetek értékes, értéktelen, hasznos vagy haszontalan, tehát jó, vagy rossz. A helyzetet nehezíti, hogy sokszor a külvilág egésze egyetlen homogén referenciaszeméllyé válik, és a személy mindenki számára megfelelő akar lenni, válogatás nélkül. Ami nyilván nem megy, hiszen mindenki igényeit nem elégíthetjük ki. Aki pedig folyton a külvilágot figyeli, méri magát mások helyeslései vagy rosszallásai közepette, akkor arra biztosan minimális energiája marad,hogy magára figyeljen. Ilyenkor a megfelelési vágy túlnő önmagán, öncélúvá, egyfajta kényszerré válik.
Ennek hátterében gyakran a szeretet elvesztésének a félelme húzódik meg. Az a kisgyerek, aki nem éli meg, hogy a szülője szeretete feltétel nélküli, hogy „nem elveszíthető”, akkor sem ha „rosszalkodik”, ha nem látja a saját szabadságát az elvárások, szabályok rendszerében, az könnyen elveszíti ezt a belső bizonyosságot, és válhat „szeretetnarkóssá”, aki azt hiszi, csak akkor fogadják el, ha valamilyenné válik. És a későbbiekben, a tökéletesre fejlesztett - túlélésre kalibrált - érzékelő műszerével, könnyedén leveszi mások vágyait, ki nem mondott elvárásait, és megfelel nekik. „Jó lesz”. Nekik is. Akár a maga vágyai, elvárásai rovására is.
Sok párkapcsolatban megjelenik ez a működés, és sokszor a nők oldaláról. A „jókislányságban”, az önfeladásban évszázados tradíciók köszönnek vissza, amit nem lehet félresöpörni, mi több, nem is kell. A családi tudattalanunkon túl ugyanis van egyfajta közös, női tudattalanunk is, amely összeköt minket azokkal a nőkkel, akik korábban éltek, emlékezve sorsukra, hordozva a vágyaikat, félelmeiket. Ha úgy tetszik, egy más szinten, ezekből merítve is van inspirációnk, „forgatókönyvünk”, tehát elvárásunk a saját női működésünkkel kapcsolatban.
A régi korokban azt tartották, hogy az elsőszülöttnek fiúnak kell lenni, hogy vigye tovább az apja gazdaságát, terveit, vágyait - a nevét és az életét. S bár ez manapság már kevésbé hangsúlyos, ahogy azt egy tanárom fogalmazta meg „sok elsőszülött lányban munkálkodik a vágy, hogy bebizonyítsa, ő az apja legjobb fia”. Egy ősi minta. És ez sem nem rossz, sem nem jó. Csak van, értékítélet nélkül. Mint egy adottság. Egy lehetőség.
Így vagyunk a saját színes, vízjeles, mintás születési papírunkkal is. Érdemes tehát tudatában lenni annak, hogy van, ami adott. Ha ismerjük a papírunkat, ha látjuk a benne rejlő nyilvánvaló elvárásokat, a zsinórmértéket, ha látjuk azok sorsát is, akik által létrejött, láthatjuk azt is, mennyi mindent írhatunk rá. Szabadon. A magunk örömére.
Ahogy a magad örömére megteheted azt is, hogy kényelmesen elhelyezkedsz... behunyod a szemed... és magad elé képzeled ezt a Te Papírodat, amivel az életedbe érkeztél. Nézd meg...fogd meg...érezd. Látod a színét? A tónusait? Milyen a tapintása? Milyen érzés megfogni? Milyen az illata?
Engedd, hogy kapcsolatba kerüljön Veled és Te is vele. Minden, és mindenki, aki eszedbe jut közben, valamit üzen most a papírral. Hallgasd meg őket. Talán valami fontosat mondanak.
És végül...fogj egy íróeszközt, és írd rá a neved. Így egyszerűen.
A születéssel tehát nem indítunk „fehér lap”-ot , mert a lap, amire az életünk íródik, már az első pillanattól kezdve valamilyen színű – halvány vagy erőteljes tónusokkal -, és lágy, mint egy selyempapír, vagy durva és erős, mint a csomagolópapír, sőt még az is lehet, hogy apró áttört minták is ismétlődnek rajta. Azaz kapunk valamit, ami lehetőség és korlát is egyben. Ezzel kell kezdeni valamit. A velünk kapcsolatos várakozások ugyanígy beleíródnak az életünkbe.
A szülők által közvetített elvárások – a tudatosak és tudattalanok egyaránt – olyanok, mint a hívő ember számára az isteni parancsolatok. Igazodási keret, viszonyítási pont, az origó. És ahogy az ember betartja az istene által közvetített elvárásokat,a gyermek - hasonló módon - még egészen korán belsővé teszi ezeket az eredetileg kívülről kapott elvárásokat. Előfordul az is hogy a család olyan erősen közvetíti számára ezeket, hogy már eltűnik a „mit?” és csak ő áll ott, a szülő, akinek meg kell (!) felelni. Az erős késztetés pedig kidobja az alkalmazkodás jolly jokerét: meg akarok felelni az elvárásoknak - bármik is azok. A „jó leszek”-et. Amiből egy fontos mozzanat, egy szó talán nem látszik kristálytisztán: a „neked”. Az, hogy „jó leszek, neked”. Innentől kezdve már nem azon van a hangsúly, hogy mit vár el a környezet, anya, apa, a tanárnéni, a későbbi társ. Hanem az a lényeg, hogy csak valaki más tükrében mérve lehetek értékes, értéktelen, hasznos vagy haszontalan, tehát jó, vagy rossz. A helyzetet nehezíti, hogy sokszor a külvilág egésze egyetlen homogén referenciaszeméllyé válik, és a személy mindenki számára megfelelő akar lenni, válogatás nélkül. Ami nyilván nem megy, hiszen mindenki igényeit nem elégíthetjük ki. Aki pedig folyton a külvilágot figyeli, méri magát mások helyeslései vagy rosszallásai közepette, akkor arra biztosan minimális energiája marad,hogy magára figyeljen. Ilyenkor a megfelelési vágy túlnő önmagán, öncélúvá, egyfajta kényszerré válik.
Ennek hátterében gyakran a szeretet elvesztésének a félelme húzódik meg. Az a kisgyerek, aki nem éli meg, hogy a szülője szeretete feltétel nélküli, hogy „nem elveszíthető”, akkor sem ha „rosszalkodik”, ha nem látja a saját szabadságát az elvárások, szabályok rendszerében, az könnyen elveszíti ezt a belső bizonyosságot, és válhat „szeretetnarkóssá”, aki azt hiszi, csak akkor fogadják el, ha valamilyenné válik. És a későbbiekben, a tökéletesre fejlesztett - túlélésre kalibrált - érzékelő műszerével, könnyedén leveszi mások vágyait, ki nem mondott elvárásait, és megfelel nekik. „Jó lesz”. Nekik is. Akár a maga vágyai, elvárásai rovására is.
Sok párkapcsolatban megjelenik ez a működés, és sokszor a nők oldaláról. A „jókislányságban”, az önfeladásban évszázados tradíciók köszönnek vissza, amit nem lehet félresöpörni, mi több, nem is kell. A családi tudattalanunkon túl ugyanis van egyfajta közös, női tudattalanunk is, amely összeköt minket azokkal a nőkkel, akik korábban éltek, emlékezve sorsukra, hordozva a vágyaikat, félelmeiket. Ha úgy tetszik, egy más szinten, ezekből merítve is van inspirációnk, „forgatókönyvünk”, tehát elvárásunk a saját női működésünkkel kapcsolatban.
A régi korokban azt tartották, hogy az elsőszülöttnek fiúnak kell lenni, hogy vigye tovább az apja gazdaságát, terveit, vágyait - a nevét és az életét. S bár ez manapság már kevésbé hangsúlyos, ahogy azt egy tanárom fogalmazta meg „sok elsőszülött lányban munkálkodik a vágy, hogy bebizonyítsa, ő az apja legjobb fia”. Egy ősi minta. És ez sem nem rossz, sem nem jó. Csak van, értékítélet nélkül. Mint egy adottság. Egy lehetőség.
Így vagyunk a saját színes, vízjeles, mintás születési papírunkkal is. Érdemes tehát tudatában lenni annak, hogy van, ami adott. Ha ismerjük a papírunkat, ha látjuk a benne rejlő nyilvánvaló elvárásokat, a zsinórmértéket, ha látjuk azok sorsát is, akik által létrejött, láthatjuk azt is, mennyi mindent írhatunk rá. Szabadon. A magunk örömére.
Ahogy a magad örömére megteheted azt is, hogy kényelmesen elhelyezkedsz... behunyod a szemed... és magad elé képzeled ezt a Te Papírodat, amivel az életedbe érkeztél. Nézd meg...fogd meg...érezd. Látod a színét? A tónusait? Milyen a tapintása? Milyen érzés megfogni? Milyen az illata?
Engedd, hogy kapcsolatba kerüljön Veled és Te is vele. Minden, és mindenki, aki eszedbe jut közben, valamit üzen most a papírral. Hallgasd meg őket. Talán valami fontosat mondanak.
És végül...fogj egy íróeszközt, és írd rá a neved. Így egyszerűen.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése