Függéseink

A fogantatásunk pillanatától észleljük mindazokat az elvárásokat, kétségeket, lemondásokat, várakozásokat, bizakodásokat, mely a külvilágból - édesanyánkon átszűrve, felhangosítva, vagy lecsendesítve – érkezik hozzánk. Az ő testébe burkolva megéljük az ő érzéseit is.
Különös élmény ez, hiszen van valami, ami kívülről jön, a szimbiózis miatt mégis a sajátunknak éljük meg, miközben lépésről lépésre kialakulnak a saját testérzékleteink, a saját érzelmeink, félelmeink. Ez a párhuzamosság a fejlődéspszichológiából már ismert lépcsőfokokon keresztül az éntudat kialakulásával egy fontos pontra érkezik. A kisgyermek, aki elkezdi használni az „én” szócskát, elkezdi tágítani a saját határait, miközben láthatatlan kapukat lezár az anyja felé. Mintha azt mondaná, „már nem vagyunk egyek”.
A leválás hosszú folyamat, univerzális – dackorszak, kamaszkor - és egyedi, a saját családunkból, élettörténetünkből adódó állomásokkal, de a lényeg ugyanaz. Elfogadni azt, hogy önálló emberi lények vagyunk, annak ellenére, hogy életünk korai tapasztalása az egység. Az hogy függünk valakitől, mert egyedül életképtelenek vagyunk. A lélek – sokkal kevésbé nyilvánvaló módon, mint testi szinten – de ugyanezen az önállósodási úton halad . Attól az evidenciától, hogy „függök”, oda tart, hogy „önmagam vagyok”. Része vagyok ugyan egy rendszernek, ami a családom, látom, amit örökül hagytak rám, de látom a saját erőmet, határaimat, és a lehetőségeimet. És rendben vagyok mindezzel.

A függés-függetlenedés dilemmájának megoldatlansága – bármelyik fél is az érintett, bár gyakori az, hogy mindkettőnek dolga van ezzel, hisz megtalálták egymást - olyan, mint egy titkos, rejtett seb a párkapcsolatban. A szerelem kezdetén észrevétlen, de később bármikor begyulladhat. Akinek a függés élménye adja az élethez való biztonságot, sokszor választ olyan partnert, akivel ezt megélheti. Aki azt mondja, „nélküled semmi vagyok”, „ha elhagysz, meghalok”, „te vagy az életem értelme”. Bár ezeket a mondatokat a szerelem szüli, éppoly szürreális, mintha egy szép fehér pólyába csomagolva átadná magát a másiknak – tessék, itt vagyok, gondoskodj rólam. Az ilyen személy számára a másik olyan, mintha a kiegészítője, mintha a része lenne, kísértetiesen emlékeztetve arra az élményre, amit magzatként már megélt. Ez a totális biztonság a számára. Valakivel összekötve lenni. Az ő szorongásának legfőbb forrása az egyedüllét. Ebben a fenyegető állapotban ugyanis óhatatlanul szembe kellene néznie a saját életével, a saját gondolataival, a saját félelmeivel. És mindennek végén a független önmagává válnia. Ami számára szinte láthatatlan, így azt hiszi, nincs is. Nem látja a stációkat, nem látja az utat. Áll egy helyben, valaki kezébe kapaszkodva. S bár a kezek változnak, az ő kezének kétségbeesett szorítása nem. Éppen ezért az ő párkapcsolati működését sokszor jellemzi a félelem a partner elveszítésétől, mert az öndefiníciója szerint önmaga egy részének elveszítését jelentené.

Sokszor nehéz elengedni az első biztonságot adó kezet is, a szülőkét is. Sok párkapcsolati zavar hátterében találunk olyan történeteket, ahol a felnőtt férfi vagy nő még mindig úgy kötődik a szüleihez, ahogy kisgyermekkorában. Ahol a szülőknek megfelelni még mindig olyan erős késztetés, ami megakadályozza azt, hogy kimondja, „elindulok a saját életem felé”. Hűségből, félelemből, a függetlenség nyomasztó ismeretlenségétől vagy bármi más egyéni indíttatásból, de lélekben, vagy fizikailag is akár, a szülei mellett marad. Az ilyen személyek ha választanak is társat, tudattalanul is „rosszul”, így hamar kiderül, hogy a másik „nem alkalmas”. És megnyugodva dőlnek bele a szimbolikus anyaméhbe, mégsem kell továbblépni, mégsem kell elvágni a köldökzsinórt. Maradhatok függésben, gyermekként - biztonságban. A szingliség választása mögött is többször láthatjuk ezt a dinamikát, holott a felszínen minden a függetlenségre, önállóságra utal.

Érdemes tehát látni, hogy a függés és az önállóság egy egyenes két pontjai, az egyenes pedig egy út, amelyen ki ki tart valahol. Nyilván, vannak állomások, melyen hosszabban időzünk, lehet, kicsit le is ragadunk, van hogy oda vissza futunk, de látnunk kell, hogy a cél egy olyan felnőtt, önálló, független lét, amely minden sejtjével emlékszik a kezdeti egységre. Nem mond nemet rá, nem tartja meghaladottnak, nem legyint, nem csinál úgy, mintha nem is létezett volna. Emlékszik. És élvezi, éli azt, ahol most van. Függés nélkül – egyenrangúan kötődve a társához.