Korábban ezen a blogon is írtunk már a krízis, a gyász szakaszairól, az elválás, a veszteség feldolgozásának bennünk kódolt forgatókönyvéről. (Krízis) Ráláthattunk arra, hogy a veszteségeink feldolgozásában egy ősi minta dolgozik bennünk, ami segít elengedni, továbblépni, tovább élni. A minta, a gének, az evolúció, a Sors vagy az Isten – valójában mindegy is, de abban segít bennünket, hogy menjünk tovább a saját utunkon. Van tehát egy belső túlélési-irányjelzőnk, jelen világunkban fájdalmasan kevés kapaszkodónk van viszont ahhoz, hogy ezt a folyamatot nem csak hogy segítsük, hanem egyáltalán, hagyjuk, hogy történjen. Ahogy kirekesztődött az elmúlás természetességének ténye a mai ember életéből, úgy került takarásba minden, ami ennek feldolgozását, elfogadását szolgálja. Hogyan, mi módon segíthetünk tehát azon, aki éppen most veszített el valakit, vagy magunkon, ha mi kényszerültünk búcsúzni?
Talán hallhattuk már ezt a mondatot, „ne sírj!”. A „ne sírj”, azt üzeni, „ne érezz”. A könnyek nem csupán köztudott feszültségoldó hatásuk miatt fontosak – ez részben fiziológia tény, nem is vita kérdése. A könnyek arra a biztonságra is utalnak, hogy „vállalhatom magamat”, „érezhetek úgy, ahogy”, „önmagam lehetek”. Könnyeinkkel sebezhetővé, őszintévé válunk, egy más szinten pedig közel kerülhetünk, kapcsolódunk másokhoz. Sokszor ez is visszatartó erő – néha a vigasztaló fél szempontjából. Arra sem vagyunk „rátanulva”, milyen az ha mások megmutatják az érzéseiket, ha kitárulkoznak előttünk. Félelmetesnek tűnhet látni más a szomorúságát, a fájdalmát, a rémületét, a kétségbeesését. (Sokszor még más örömétől, hálájától, köszönetétől is zavarba jövünk, de ezt majd máskor.) Kell-e valamit tennünk, ha igen, mit? A „ne sírj” éppen ezért sokszor nem is a gyászolóról szól, hanem a vigasztaló félelmeiről. Néha azt jelenti, „ha te sírsz átélem a saját tehetetlenségemet, ne tedd ezt velem”. Sokszor azt is jelenti, ne sírj, mert én is fogok. És miért is ne? Miért olyan félelmetes ez? Miért ne lehetne feloldó hatású – mindkettőnkre (!) – a közös gyász. Nem érdemes tehát elterelni a figyelmét más témára, nem szerencsés viccelni, még a jó ízlés határain belül sem. Egyszerűen meg kell teremteni azt a légkört, amiben az ő belső történései, élményei vezetnek mindkettőnket. Ha a könnyek akkor az, ha az emlékezés mosolya, akkor az. Ha kísérjük a saját gyász útján, és nem az utat mutatjuk neki.
Az emlékezés, a régi történetek felidézése a múlt megteremtése a jelenben. Az akkor megélt élményekkel az akkori érzések is együtt tárolódtak. Ezeket elővenni, nézegetni, akár konkrétan is, olyan, mintha fájdalomcsillapítókat kapnánk az emlékezetünktől. Segíthetjük az emlékezésben a kérdéseinkkel, mintegy múltidéző zseblámpa kis körfényével visszavilágíthatunk az életére, a kapcsolatára, a szeretett személyre. Visszahozhatjuk őt a számára.
A csend fontos a gyászoló számára. Hiszen befelé figyel, befejezetlen párbeszédeket pörget az emlékezete, belső kérdéseivel próbálja elérni a távozót. Búcsúzik, mert a halál lassan válik realitássá. A csenddel hallja, megtapasztalja a saját belső élményeit, kikristályosítva a saját útjának, további életének lehetséges irányait. A csend gyógyító erejű. Egy beszélgetés során beálló csendnek is megvan a maga létjogosultsága, helye. Hagyni kell a csendeket, mert az is a beszélgetés része. Ahogy az életnek a halál. Éppen ezért vigyázni kell arra a nagyon kényes egyensúlyra, hogy mennyi társas támogatást igényel az, aki frissen elveszített valakit, és mennyi egyedüllétet. Mindkettő fontos, és ehhez jó irányjelző a kapcsolat mélysége. Lássuk azt, mennyit igényel belőlünk. Ha pedig félelmeink vannak azzal kapcsolatban, hogy mi lesz ha egyedül hagyjuk, legjobb megfogalmaznunk a számára. A féltésünket, a szeretetünket. Tudva azt, hogy az életéről mindenki maga hoz döntést, felelősséggel.
A rituálék nagyon fontosak az ember számára. Összekötik bennünket más emberekkel, korábban elhunytakkal, családtagokkal. Megteremtik a folytonosságot az időben, a kapcsolatot a spirituális belső részünkkel. Érzékenyebbé válunk mindarra, ami a ráción túl van, mintha megéreznénk azt, hogy részei vagyunk valami nagy egésznek, és hogy a személyes életünk túlmutat a sajátunkon. A rituálék olyanok, mint a könyvjelzők. Nem biztos, hogy éppen olvassuk azt a régi könyvet, de felütve ráismerünk valamire, eszünkbe jut a történet, megnyugtatóan kerek egész képünk van róla. Az elengedés, a gyászolás rituáléiban sok társadalmilag elfogadott elem van – a temetés, a gyertyagyújtás, és van néhány, ami egyedi és megismételhetetlen, mert a távozó és a vele való kapcsolatunk is az volt.
Fontos, hogy tegyük meg ezeket az elengedési rítusokat. Engedjünk a belső késztetésnek, ami könnyebbé teszi az ő távozását és a mi maradásunkat. Van, aki számára a szeretett személy tárgyainak megőrzése tartja őt az "itt és mos"-tban. Ez kezdetben teljesen természetes is, és amikor a szeretett személy belső képének halhatatlansága megteremtődik bennünk, már nem lesz szükség arra, hogy a ruháin keresztül kapcsolódjunk hozzá. Belül van már, a helyén, a szívünkben. Akkor majd előkerülhetnek a dobozok, és az „elpakolási rituálé”-val léphetünk tovább a saját utunkon. Az elengedéshez fontos elmondani mindazt, ami rá tartozik, ami vele kapcsolatos. Lehet belső monológ formájában, lehet hangosan is. Lehet a sírjánál, lehet az otthonunkban, lehet bármilyen helyen, ahol érezzük őt magunk körül. Nem a hely a fontos, hanem a pillanat meghittsége.
Vannak, akik az elvesztett személy tiszteletére tesznek valamit, ami egy szinten tovább élteti őt. Adakoznak, ültetnek egy fát, verset írnak, létrehoznak valami értékeset. Így született ez a blogbeírás. A nagybátyám tiszteletére.
Talán hallhattuk már ezt a mondatot, „ne sírj!”. A „ne sírj”, azt üzeni, „ne érezz”. A könnyek nem csupán köztudott feszültségoldó hatásuk miatt fontosak – ez részben fiziológia tény, nem is vita kérdése. A könnyek arra a biztonságra is utalnak, hogy „vállalhatom magamat”, „érezhetek úgy, ahogy”, „önmagam lehetek”. Könnyeinkkel sebezhetővé, őszintévé válunk, egy más szinten pedig közel kerülhetünk, kapcsolódunk másokhoz. Sokszor ez is visszatartó erő – néha a vigasztaló fél szempontjából. Arra sem vagyunk „rátanulva”, milyen az ha mások megmutatják az érzéseiket, ha kitárulkoznak előttünk. Félelmetesnek tűnhet látni más a szomorúságát, a fájdalmát, a rémületét, a kétségbeesését. (Sokszor még más örömétől, hálájától, köszönetétől is zavarba jövünk, de ezt majd máskor.) Kell-e valamit tennünk, ha igen, mit? A „ne sírj” éppen ezért sokszor nem is a gyászolóról szól, hanem a vigasztaló félelmeiről. Néha azt jelenti, „ha te sírsz átélem a saját tehetetlenségemet, ne tedd ezt velem”. Sokszor azt is jelenti, ne sírj, mert én is fogok. És miért is ne? Miért olyan félelmetes ez? Miért ne lehetne feloldó hatású – mindkettőnkre (!) – a közös gyász. Nem érdemes tehát elterelni a figyelmét más témára, nem szerencsés viccelni, még a jó ízlés határain belül sem. Egyszerűen meg kell teremteni azt a légkört, amiben az ő belső történései, élményei vezetnek mindkettőnket. Ha a könnyek akkor az, ha az emlékezés mosolya, akkor az. Ha kísérjük a saját gyász útján, és nem az utat mutatjuk neki.
Az emlékezés, a régi történetek felidézése a múlt megteremtése a jelenben. Az akkor megélt élményekkel az akkori érzések is együtt tárolódtak. Ezeket elővenni, nézegetni, akár konkrétan is, olyan, mintha fájdalomcsillapítókat kapnánk az emlékezetünktől. Segíthetjük az emlékezésben a kérdéseinkkel, mintegy múltidéző zseblámpa kis körfényével visszavilágíthatunk az életére, a kapcsolatára, a szeretett személyre. Visszahozhatjuk őt a számára.
A csend fontos a gyászoló számára. Hiszen befelé figyel, befejezetlen párbeszédeket pörget az emlékezete, belső kérdéseivel próbálja elérni a távozót. Búcsúzik, mert a halál lassan válik realitássá. A csenddel hallja, megtapasztalja a saját belső élményeit, kikristályosítva a saját útjának, további életének lehetséges irányait. A csend gyógyító erejű. Egy beszélgetés során beálló csendnek is megvan a maga létjogosultsága, helye. Hagyni kell a csendeket, mert az is a beszélgetés része. Ahogy az életnek a halál. Éppen ezért vigyázni kell arra a nagyon kényes egyensúlyra, hogy mennyi társas támogatást igényel az, aki frissen elveszített valakit, és mennyi egyedüllétet. Mindkettő fontos, és ehhez jó irányjelző a kapcsolat mélysége. Lássuk azt, mennyit igényel belőlünk. Ha pedig félelmeink vannak azzal kapcsolatban, hogy mi lesz ha egyedül hagyjuk, legjobb megfogalmaznunk a számára. A féltésünket, a szeretetünket. Tudva azt, hogy az életéről mindenki maga hoz döntést, felelősséggel.
A rituálék nagyon fontosak az ember számára. Összekötik bennünket más emberekkel, korábban elhunytakkal, családtagokkal. Megteremtik a folytonosságot az időben, a kapcsolatot a spirituális belső részünkkel. Érzékenyebbé válunk mindarra, ami a ráción túl van, mintha megéreznénk azt, hogy részei vagyunk valami nagy egésznek, és hogy a személyes életünk túlmutat a sajátunkon. A rituálék olyanok, mint a könyvjelzők. Nem biztos, hogy éppen olvassuk azt a régi könyvet, de felütve ráismerünk valamire, eszünkbe jut a történet, megnyugtatóan kerek egész képünk van róla. Az elengedés, a gyászolás rituáléiban sok társadalmilag elfogadott elem van – a temetés, a gyertyagyújtás, és van néhány, ami egyedi és megismételhetetlen, mert a távozó és a vele való kapcsolatunk is az volt.
Fontos, hogy tegyük meg ezeket az elengedési rítusokat. Engedjünk a belső késztetésnek, ami könnyebbé teszi az ő távozását és a mi maradásunkat. Van, aki számára a szeretett személy tárgyainak megőrzése tartja őt az "itt és mos"-tban. Ez kezdetben teljesen természetes is, és amikor a szeretett személy belső képének halhatatlansága megteremtődik bennünk, már nem lesz szükség arra, hogy a ruháin keresztül kapcsolódjunk hozzá. Belül van már, a helyén, a szívünkben. Akkor majd előkerülhetnek a dobozok, és az „elpakolási rituálé”-val léphetünk tovább a saját utunkon. Az elengedéshez fontos elmondani mindazt, ami rá tartozik, ami vele kapcsolatos. Lehet belső monológ formájában, lehet hangosan is. Lehet a sírjánál, lehet az otthonunkban, lehet bármilyen helyen, ahol érezzük őt magunk körül. Nem a hely a fontos, hanem a pillanat meghittsége.
Vannak, akik az elvesztett személy tiszteletére tesznek valamit, ami egy szinten tovább élteti őt. Adakoznak, ültetnek egy fát, verset írnak, létrehoznak valami értékeset. Így született ez a blogbeírás. A nagybátyám tiszteletére.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése