Önmagunk elfogadása

Az önsegítő pszichológia gyakran él ezzel a formulával: „fogadd el önmagad!”, elővételezve annak lehetőségét, hogyha ez megtörténik, akkor párt találsz, boldog leszel, lefogysz, jó munkád lesz, stb. Bár egy cseppnyi kétségem sincs afelől, hogy önmagunk elfogadása valóban alapja az egyensúlyunknak, harmóniánknak, közben értem azokat is, akik türelmetlenül, esetleg lemondóan legyintenek, hogy megint itt egy pszichológiai közhely, aminek tartalmát misztikus homály fedi. És megértem az ellenállásukat is erre mondatra, amikor szenvedéseik, szakításaik, veszteségeik, boldogtalanságaik kapcsán segítséget kérnek. Mert ez a mondat akkor kap valódi értelmet, ha a személy látja a hozzá vezető utat is. Enélkül ez erkölcsi parancs csupán, valami magasztos eszme, filozófia, de valahol a távolban. Aki bajban van, aki megoldást, segítséget vár az "itt és most"-ban, annak jó ha vannak a filozófián kívül konkrét kapaszkodói is. Jó ha látja az önelfogadáshoz vezető út bizonyos állomásait is, az abban rejlő lehetőségeket.

Képzeljük el magunkat úgy, hogy a születésünkkel elkezdődött a mi saját életünk. Egy másik szinten a születéssel hozzákapcsolódtunk egy rendszerhez, ez a mi családunk. Elkezdtük a sajátunkat, miközben folytatjuk az előttünk született családtagjainkét. Apánkét, anyánkét, a nagyszüleinkét, a dédszüleinkét. Ebből következik tehát, hogy amikor önmagunkról gondolkodunk, róluk is gondolkodunk. Amikor önmagunk elfogadásáról beszélünk az ő elfogadásukról is beszélünk. Ha beszűkítjük a figyelmünket magunkra, a saját életünkre, a saját történéseinkre és nem látjuk rendszerben, összefüggéseiben mindazt ahol tartunk, akik vagyunk, akkor a lehetőségeinket is beszűkítjük ezáltal. A „fogadd el önmagad” egy olyan céllá válik, ahová minden erőnket összeszedve el kell jutnunk, hogy boldogok legyünk végre, és nem vesszük észre, hogy hiába fordítjuk a tekintetünket felé, hiába akarjuk elérni, a cél csak nincs közelebb.

Fordítsunk tehát egy kicsit hátat ennek a versenyfutásnak – ugye milyen jó esik? – és nézzünk a másik irányba, ami egyébként a céllal szemben van, nézzünk arra, ahonnan jöttünk. Az önmagunk elfogadása ugyanis önmagunk megismerésével kezdődik. Önmagunk megismerése pedig a családunkkal kezdődik. Fontos felismernünk a saját életünk alakulása és a családunk története közötti pókháló finomságú szálakat, összefüggéseket. Rendnek kell lennie magunkban velük kapcsolatban, megérteni,elfogadni és tisztelni a sorsukat. Őket elfogadni, hogy önmagunkat is elfogadhassuk.

Sokszor lehet ezt hallani, hogy én rendben vagyok, bár a szüleim olyanok amilyenek, de én ennek ellenére (!) lettem gazdag/boldog/jó családapa/anya, stb. Ebben benne van az, hogy én, a nagy, az erős, legyőztem mindazt a hátrányt – pl. a rossz házasságukat, a szülők alkoholizálását - amit miattuk elszenvedtem, és lám, most jól vagyok. Aki ezt mondja, az egy hasítással levágja magát a gyökereiről, és nem látja azt hogy ő nem „annak ellenére” lett az aki, hanem pont azért, mert olyanok voltak a szülei. Mert pont azt adták amit, annyit amennyit. Ha ők akkor nem úgy tesznek, ő nem itt tart.
Ez a szemszög csak részben újszerű, hiszen a legtöbb vallásban megjelenik a szülők, a gyökerek tiszteletének kívánalma, és mint ilyen ad egyfajta morális igazodási keretet az élethez. Belefér ebbe az is, hogy bizonyos életszakaszokban megkérdőjelezzük, atomjaira szedjük mindezt. De az ebből a távolodásból nyert látószög is minket szolgál a későbbiek során. Nem véletlen, hogy a kamaszkorban a „ki vagyok?, merre tartok?” ilyen fontossá válik. Ösztönösen néz ilyenkor a szüleire a gyermek, ott keresi a maga válaszait is, náluk, a családjánál. És jól teszi.

Az önmagunk elfogadása tehát akkor veszi kezdetét, ha el tudjuk engedni ennek a célnak a kényszerét és megengedjük magunknak, hogy hátat fordítva ennek, visszafelé, a gyökereink felé nézzünk. Innentől kezdve pedig nem cél lesz önmagunk elfogadása, hanem egyértelműség.