Tavasszal, ahogy magunk mögött hagyjuk a hosszú, sötét téli időszak bezárt, magányos világát, ahogy lekerülnek a nagy kabátok, úgy nyit a lelkünk is a világra. Beindul valami ősi, ösztönös forgatókönyv, amivel időről-időre igent mondunk az életre, az újjászületésre. A tavasszal éppen ezért sokszor állítják analógiába a szerelmesség érzését is.
Szerelmesnek lenni, megtalálni az ideális párt magunk számára a nagy álom, ami az egész életünket is áthatja. A fiatal felnőttkor gyakorlatilag a párkapcsolatra irányul. Szerelmek, kapcsolatok egész sora mutatja, ennek megtalálása milyen központi kérdése az életünknek. Valami olyasvalamit hajtunk, hajszolunk, keresünk, amit korábban, egy szimbiotikus kapcsolatban már megéltünk – az anyánkkal. Igen, megint itt vagyunk. Megkerülhetetlenül. Olyan erős minta az, amit általa, tőle az élethez kapunk, hogy jelen van az összes fontos érzelmi kapcsolódásunkban, így a szerelmeinkben is, függetlenül attól, hogy nők vagy férfiak vagyunk. Az ő valódi és bennünk idealizált képe összekeveredve vetül rá a lelkünk kivetítőjére, és miközben jártunkban, keltünkben ismeretségeket kötünk, belenézünk mások szemébe, telefonszámot cserélünk, vagy első randira készülődünk, tudattalanul felé nézünk, mintha azt mondanánk: talán most, talán vele sikerül.
Mint az sokat elhangzott már, talán itt a blogban is, teljesen mindegy, hogy most (!) mit gondolsz az édesanyádról, mennyi benned vele kapcsolatban a fájdalom vagy a szemrehányás, mert a szerelem keresésében egy különleges időtlenségben a benned lévő kisgyermek navigál Téged, akinek szeretete megkérdőjelezhetetlen, akinek a világ közepe az anyja. A gyermek nem ítél, a gyermek szeret. Ez a kisgyerek keresi a szerelemben azt a kötést, ami ezzel az idealizált anyával tökéletesen összekapcsolja. Érdekes, mindenki számára megtapasztalható illusztráció lehet erre a regresszív állapotra, hogy a szerelmesek gyakran úgy beszélnek egymással, mint a kicsi gyerekek. Hanghordozásukkal, kedves gügyögéssel, becéző szavak használatával megteremtik egymás gyermeki része számára az időtlenség illúzióját.
A szerelem sajátos dinamikát követ, ezt a kezdeti állapotot fokozatosan átszövi a valóság, hiszen mindaz, amiről korábban írtunk, inkább a magunk vágyairól, képeiről, mintáiról beszél, mintsem a másikról. Ha úgy tetszik, a szerelem kezdetén nem látom Őt. Vágyakozom utána, anélkül, hogy valójában ismerném. A kapcsolat beteljesedésével kezdem látni olyannak, amilyen. A hibáival, a gyengeségeivel. És itt kezdődhet a szeretet. Ahogy Bert Hellinger fogalmazott, a szerelem vakká tesz, a szeretet látóvá. A szerelemben ugyanis feltételezek valamit a másikról, olyannak látom, amilyennek képzelem, és nem olyannak, amilyen valójában.
Sokan azt gondolják ilyenkor, hogyha elmúlt a lángolás, a lábremegés, a gyomorizgalom, akkor nem megfelelő a partner, mert „kiszerettek belőle”- induljon hát újra a keresés. És rendületlenül belevágnak a bennük lévő kisgyerekkel kézen fogva, hogy megtalálják az újat, a nekik megfelelőt. A keresésben olyan, mintha folyton előre szaladnának, ahelyett, hogy visszanéznének, ránéznének arra a felhajtó erőre, ami, aki mögöttük áll, a saját anyjukra. A keresés rövid idő múlva előre menekülés lesz, és a felnőtt részük sokszor megfogalmazza a kielégítetlen kisgyerek fájdalmát: a nők/ a férfiak rosszak, talán addig is eljutnak, hogy „nem kell nekem senki. Jó vagyok egyedül”.
Hellinger azt mondta, a szeretet előfeltétele a szerelemből való eszmélés. A kapcsolatnak ebben az ébredési, eszmélési folyamatában megtörténhet, hogy a partner nem felel meg úgy ahogy van. Hogy szeretnénk átalakítani, megváltoztatni, a magunk képére formálni. Ha ez megtörténik, elveszítjük őt. Ilyenkor ugyanis azt mondjuk, mindaz, amit én hoztam a családomból, az én értékrendem előbbre való a tiédnél. Ha nem fogadjuk el a társunk különbözőségét, nem ismerjük el a gyökereit, akkor egyensúlytalanságot teremtünk a kapcsolatban. A felnőtt szerelem alapja pedig ez: egyenrangúnak lenni. Ennek felismerése egységgé teszi két ember kapcsolatát.
A férfi és nő különbözéségéből fakadó feszültség energiát tesz a kapcsolatba. Ha arra törekszünk, hogy egyformák legyünk, azonos módon gondolkodjunk pont ezt a különbözőségből fakadó feszültséget veszítjük el és nem egységet kapunk, hanem egyformaságot. Éppen ezért nagyon fontos, hogy egy párkapcsolatban a férfi maradjon meg férfinak, a nő nőnek. Hogy fordítsanak energiát a köztük lévő különbségek felismerésére, elismerésére és tiszteletére is.
Sokféle módon lehet szerelemről és szeretetről beszélni egy párkapcsolat tekintetében. Egy biztos, a kezdeti fellángolás a pár szerelmi történetének első fejezete csupán, és mint ilyen nagyon erős alapot jelenthet a későbbiek során. Ha összekapcsoljuk a másik igazi lényének felismerésével, elfogadásával és tiszteletével, olyan erős kötést hozunk létre, amelyben békésen simul össze a kisgyermek vágya és a felnőtt ember szeretete, szerelme a társa felé.
Szerelmesnek lenni, megtalálni az ideális párt magunk számára a nagy álom, ami az egész életünket is áthatja. A fiatal felnőttkor gyakorlatilag a párkapcsolatra irányul. Szerelmek, kapcsolatok egész sora mutatja, ennek megtalálása milyen központi kérdése az életünknek. Valami olyasvalamit hajtunk, hajszolunk, keresünk, amit korábban, egy szimbiotikus kapcsolatban már megéltünk – az anyánkkal. Igen, megint itt vagyunk. Megkerülhetetlenül. Olyan erős minta az, amit általa, tőle az élethez kapunk, hogy jelen van az összes fontos érzelmi kapcsolódásunkban, így a szerelmeinkben is, függetlenül attól, hogy nők vagy férfiak vagyunk. Az ő valódi és bennünk idealizált képe összekeveredve vetül rá a lelkünk kivetítőjére, és miközben jártunkban, keltünkben ismeretségeket kötünk, belenézünk mások szemébe, telefonszámot cserélünk, vagy első randira készülődünk, tudattalanul felé nézünk, mintha azt mondanánk: talán most, talán vele sikerül.
Mint az sokat elhangzott már, talán itt a blogban is, teljesen mindegy, hogy most (!) mit gondolsz az édesanyádról, mennyi benned vele kapcsolatban a fájdalom vagy a szemrehányás, mert a szerelem keresésében egy különleges időtlenségben a benned lévő kisgyermek navigál Téged, akinek szeretete megkérdőjelezhetetlen, akinek a világ közepe az anyja. A gyermek nem ítél, a gyermek szeret. Ez a kisgyerek keresi a szerelemben azt a kötést, ami ezzel az idealizált anyával tökéletesen összekapcsolja. Érdekes, mindenki számára megtapasztalható illusztráció lehet erre a regresszív állapotra, hogy a szerelmesek gyakran úgy beszélnek egymással, mint a kicsi gyerekek. Hanghordozásukkal, kedves gügyögéssel, becéző szavak használatával megteremtik egymás gyermeki része számára az időtlenség illúzióját.
A szerelem sajátos dinamikát követ, ezt a kezdeti állapotot fokozatosan átszövi a valóság, hiszen mindaz, amiről korábban írtunk, inkább a magunk vágyairól, képeiről, mintáiról beszél, mintsem a másikról. Ha úgy tetszik, a szerelem kezdetén nem látom Őt. Vágyakozom utána, anélkül, hogy valójában ismerném. A kapcsolat beteljesedésével kezdem látni olyannak, amilyen. A hibáival, a gyengeségeivel. És itt kezdődhet a szeretet. Ahogy Bert Hellinger fogalmazott, a szerelem vakká tesz, a szeretet látóvá. A szerelemben ugyanis feltételezek valamit a másikról, olyannak látom, amilyennek képzelem, és nem olyannak, amilyen valójában.
Sokan azt gondolják ilyenkor, hogyha elmúlt a lángolás, a lábremegés, a gyomorizgalom, akkor nem megfelelő a partner, mert „kiszerettek belőle”- induljon hát újra a keresés. És rendületlenül belevágnak a bennük lévő kisgyerekkel kézen fogva, hogy megtalálják az újat, a nekik megfelelőt. A keresésben olyan, mintha folyton előre szaladnának, ahelyett, hogy visszanéznének, ránéznének arra a felhajtó erőre, ami, aki mögöttük áll, a saját anyjukra. A keresés rövid idő múlva előre menekülés lesz, és a felnőtt részük sokszor megfogalmazza a kielégítetlen kisgyerek fájdalmát: a nők/ a férfiak rosszak, talán addig is eljutnak, hogy „nem kell nekem senki. Jó vagyok egyedül”.
Hellinger azt mondta, a szeretet előfeltétele a szerelemből való eszmélés. A kapcsolatnak ebben az ébredési, eszmélési folyamatában megtörténhet, hogy a partner nem felel meg úgy ahogy van. Hogy szeretnénk átalakítani, megváltoztatni, a magunk képére formálni. Ha ez megtörténik, elveszítjük őt. Ilyenkor ugyanis azt mondjuk, mindaz, amit én hoztam a családomból, az én értékrendem előbbre való a tiédnél. Ha nem fogadjuk el a társunk különbözőségét, nem ismerjük el a gyökereit, akkor egyensúlytalanságot teremtünk a kapcsolatban. A felnőtt szerelem alapja pedig ez: egyenrangúnak lenni. Ennek felismerése egységgé teszi két ember kapcsolatát.
A férfi és nő különbözéségéből fakadó feszültség energiát tesz a kapcsolatba. Ha arra törekszünk, hogy egyformák legyünk, azonos módon gondolkodjunk pont ezt a különbözőségből fakadó feszültséget veszítjük el és nem egységet kapunk, hanem egyformaságot. Éppen ezért nagyon fontos, hogy egy párkapcsolatban a férfi maradjon meg férfinak, a nő nőnek. Hogy fordítsanak energiát a köztük lévő különbségek felismerésére, elismerésére és tiszteletére is.
Sokféle módon lehet szerelemről és szeretetről beszélni egy párkapcsolat tekintetében. Egy biztos, a kezdeti fellángolás a pár szerelmi történetének első fejezete csupán, és mint ilyen nagyon erős alapot jelenthet a későbbiek során. Ha összekapcsoljuk a másik igazi lényének felismerésével, elfogadásával és tiszteletével, olyan erős kötést hozunk létre, amelyben békésen simul össze a kisgyermek vágya és a felnőtt ember szeretete, szerelme a társa felé.
2 megjegyzés:
Hűde szuper az új sablon!!!
Nagyon tetszik, gratula :)
Köszi a visszajelzést, mert választ adott az alapkérdésünkre, hogy vajon hogy fogadják az olvasók a váltást :) És különösen azért esik jól, mert a Te oldalad szerkezete indított el a keresésben :)
Megjegyzés küldése