A női lét egyik fontos állomása az anyaság, az anyává válás. Miközben az efelé vezető úton teszi a dolgát a genetika, az evolúció, a biológia, a hormonok, szóval az „anyatermészet” maga, mellette, lelki síkon bonyolult személyes és családi történésekkel kuszálódik, formálódik a születendő édesanya sorsa. Gyermekáldásra hosszan váró párok, több-kevesebb idő után gyakran felkeresnek valamilyen szakembert, aki az okokra koncentrál. A hormonokra, a peteérésre, a ph-ra, a beágyazódásra. A testre. Ami fontos, hiszen a születendő gyermek fizikai léte az anya testében kezdődik. De a tapasztalat az, hogy minél erősebben koncentrálunk a testünkre, annál jobban beszűkít bennünket. Elviszi a figyelmünket arról, ami a testünkön túl vagyunk, a lelkünkről, aminek ugyanúgy van köze ahhoz, hogy a méhünkben gyermek fogan vagy sem.
Ha elfogadjuk a test és lélek egységét, akkor azt is elfogadjuk, hogy mindaz, ami testi szinten késlelteti, akadályozza a teherbeesést, azt lelki szinten kell rendezni. Sok szakember számára ez ma már nyilvánvaló tény, bár az erre való utalás sokszor marad a „ne görcsöljön rá, akkor majd jön a baba” közhelyénél, azaz a teherbeesés és stressz kapcsolatának viszonylatában. Valójában ennél messzebb kezdődik a történet, a stressz, a teherbeesés görcse is inkább következmény egy nő életében. Tünet, és nem ok.
Mit tegyen hát az a nő, aki babára vágyik?
Keresse a maga történetét. Hiszen az anyaság sokkal hamarabb kezdődik bennünk, mint mielőtt gyermeket vállalnánk. Az anyaságunk saját anyánkkal kezdődik. Általa élhettük meg először, milyen egy anya, mi a fontos számára, hogyan szól, hogyan szeret, mitől fél. Ő az alapminta, és teljesen mindegy, hogy jelen pillanatban mit gondolunk arról, hogy jó vagy rossz volt nekünk. Belőle vagyunk. Tőle kaptuk az életet. Tőle tudjuk, hogy az anyaság lemondás, áldozat, vagy kiteljesedés, hogy szenvedés vagy boldogság, hogy összeköt a társunkkal vagy elválaszt tőle. Igen, nagyon sokféle élmény, érzés keveredik mindabban, amit az anyánktól kapunk, és mindaddig, amíg ezekkel nem vagyunk tisztában, a sajátunkként kezeljük, dogmákká alakítva a lelkünkben. Ahol nincs rendben egy nőben a saját édesanyja – a sorsa, a választásai, a szenvedése, a haragja, a viszonyuk, stb. – ott a nőnek a saját anyaságával is kérdései, problémái, dilemmái lesznek. Akár a teherbeesés maga. Egy nő ugyanis a saját terhességével kerülhet a legközelebbi kapcsolatba a saját édesanyjával. Ez amilyen megnyugtató és meghitt, ugyanolyan fenyegető is lehet.
Érdemes lehet tehát úgy ránézni az édesanyánkra – és akár az ő édesanyjára, a mi anyai nagymamánkra is, hiszen a történet egy szála nála van – hogy lássuk, a mi anyaságunk belőlük táplálkozik. Látni azt, amit kaptunk tőlük, és látni azt is, amit szeretnénk náluk hagyni. Tisztelnünk kell a sorsukat, az életüket, a fájdalmaikat, a szenvedéseiket, de nem kell ismételnünk azokat.
A teherbeesés sokféle lelki szála közül ez egy irány. Sokfelé ágazik, sok minden más témát felhozhat, és nehéz, fájdalmas állomásokon keresztül vihet bennünket a célunk felé, ami a gyerekünk. De a kiindulási pont elvitathatatlanul az édesanyánk.
Lapozzuk hát fel – akár konkrétan is - a családi fényképalbumot, pörgetve a gyermekkorunk történéseit, mélyedjünk el a saját születésünk történetében, emlékezzünk arra az egységre, ami akkor kezdődött. Beszélgessünk vele erről, vagy ha nem megy valami miatt, legalább gondolatban. Fontos, hogy az őt megillető helyre tegyük magunkban, hiszen az élet továbbadásával a gyermekünkben őt is folytatjuk.
Ha elfogadjuk a test és lélek egységét, akkor azt is elfogadjuk, hogy mindaz, ami testi szinten késlelteti, akadályozza a teherbeesést, azt lelki szinten kell rendezni. Sok szakember számára ez ma már nyilvánvaló tény, bár az erre való utalás sokszor marad a „ne görcsöljön rá, akkor majd jön a baba” közhelyénél, azaz a teherbeesés és stressz kapcsolatának viszonylatában. Valójában ennél messzebb kezdődik a történet, a stressz, a teherbeesés görcse is inkább következmény egy nő életében. Tünet, és nem ok.
Mit tegyen hát az a nő, aki babára vágyik?
Keresse a maga történetét. Hiszen az anyaság sokkal hamarabb kezdődik bennünk, mint mielőtt gyermeket vállalnánk. Az anyaságunk saját anyánkkal kezdődik. Általa élhettük meg először, milyen egy anya, mi a fontos számára, hogyan szól, hogyan szeret, mitől fél. Ő az alapminta, és teljesen mindegy, hogy jelen pillanatban mit gondolunk arról, hogy jó vagy rossz volt nekünk. Belőle vagyunk. Tőle kaptuk az életet. Tőle tudjuk, hogy az anyaság lemondás, áldozat, vagy kiteljesedés, hogy szenvedés vagy boldogság, hogy összeköt a társunkkal vagy elválaszt tőle. Igen, nagyon sokféle élmény, érzés keveredik mindabban, amit az anyánktól kapunk, és mindaddig, amíg ezekkel nem vagyunk tisztában, a sajátunkként kezeljük, dogmákká alakítva a lelkünkben. Ahol nincs rendben egy nőben a saját édesanyja – a sorsa, a választásai, a szenvedése, a haragja, a viszonyuk, stb. – ott a nőnek a saját anyaságával is kérdései, problémái, dilemmái lesznek. Akár a teherbeesés maga. Egy nő ugyanis a saját terhességével kerülhet a legközelebbi kapcsolatba a saját édesanyjával. Ez amilyen megnyugtató és meghitt, ugyanolyan fenyegető is lehet.
Érdemes lehet tehát úgy ránézni az édesanyánkra – és akár az ő édesanyjára, a mi anyai nagymamánkra is, hiszen a történet egy szála nála van – hogy lássuk, a mi anyaságunk belőlük táplálkozik. Látni azt, amit kaptunk tőlük, és látni azt is, amit szeretnénk náluk hagyni. Tisztelnünk kell a sorsukat, az életüket, a fájdalmaikat, a szenvedéseiket, de nem kell ismételnünk azokat.
A teherbeesés sokféle lelki szála közül ez egy irány. Sokfelé ágazik, sok minden más témát felhozhat, és nehéz, fájdalmas állomásokon keresztül vihet bennünket a célunk felé, ami a gyerekünk. De a kiindulási pont elvitathatatlanul az édesanyánk.
Lapozzuk hát fel – akár konkrétan is - a családi fényképalbumot, pörgetve a gyermekkorunk történéseit, mélyedjünk el a saját születésünk történetében, emlékezzünk arra az egységre, ami akkor kezdődött. Beszélgessünk vele erről, vagy ha nem megy valami miatt, legalább gondolatban. Fontos, hogy az őt megillető helyre tegyük magunkban, hiszen az élet továbbadásával a gyermekünkben őt is folytatjuk.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése