Ki a felelős a megromlott kapcsolatért? Ki a felelős a kihűlt ágyért, az unalomért, a veszekedésekért, a szétforgácsolódott álmokért, az elhagyatottságért, az elhagyásért? A valóságban sokszor könnyű rámutatni az egyikre, ő hazudott, ő vitte más ágyába a vágyait, ő nem tartotta be az ígéreteit. Van tettes és van áldozat. Minél nagyobb a gaztett, és minél jobban megfogható cselekvésben – hűtlenség például - , annál jobban polarizálható a két szereplő a jó és rossz tengelyén. Vagyis a hétköznapokban ez is könnyen fekete-fehér kérdéssé válik.
Ez bizonyos szempontból nyilván bonyolultabb és egy más szempontból egyszerűbb is ennél. Bonyolulttá a saját történet egyedisége teszi, a történések sok szála, ideje, és módja. De ami elvek szintjén végtelenül leegyszerűsíti, és irányadóvá is válhat ezáltal, hogy mindketten felelősek. Nőnek és férfinek egyenlő felelőssége van abban, ahol a kapcsolatuk tart. Mindenkinek megvan a maga 50%-a. A maga dolga.
Van a klasszikus mese, a „Szépség és a Szörny”. A lényege az, hogy a Nő meg tudja látni a csúf, mogorva külső alatt is a Férfit, és a szerelmével/szeretetével megváltoztatja – szörnyetegből királyfi lesz. Ősi kód ez egy mesébe fordítva. Számtalan esetben hallhatjuk, hogy „hozzámentem, mert abban bíztam, hogy megváltozik”. És elindul a forgatókönyv, a megmentésé, a megváltoztatásé – az átnevelésé. Bizony, rosszul hangzik. Mert ezzel már felborul az a rend, ami egy párkapcsolatban alap – az egyenrangúság. A felelősségvállalás a kapcsolat ránk eső ötven százalékáért. A Nő, aki ezzel a kóddal van a kapcsolatában azt éli meg, hogy neki rá kell vennie a társát arra, hogy változtasson. A férfinek meg kell tennie néhány dolgot, és máris kész a királyfi. Addig meg a nő elbíbelődget a szörnyetegével. Akár egy életen át. Mi is történik ilyenkor? A nő a férfit akarja megváltoztatni. És nem megy, nyilván. A nő nem a saját részével foglalkozik, hanem azzal, ami a másikra tartozik.
Egy kapcsolatot úgy érdemes elképzelni, mintha lenne a két személy, akik össze vannak fűzve – mondjuk a csuklójukon átkötött fonállal, és állnak egymástól néhány méterre – ez elég képszerű? Bárhol (!) történik beavatkozás ebbe a rendszerbe – a fonál közepén, a férfi csuklóján, a nő csuklóján, ha a bármelyikük is megmozdul – szóval akárhol lesz beavatkozás, a rendszer egészére hat. És ez a lényeg. A nőnek és a férfinek a kapcsolatfonál végén csak a saját működésére van befolyása. Léphet a nő a férfi felé, és viszont, távolodhat a férfi, vagy feszítheti a fonalat, a nő érezni fogja a szorítást, és válaszol rá. De a másik megváltoztatására tett kísérlet a saját működésünk megváltoztatása nélkül olyan, mintha a fonállal a csuklónkon, mozdultalanul azt kiabálnánk a társunknak: menj arrébb, guggolj le, gyere közelebb. Nem tehetem meg, ha tisztelem őt, ha egyenrangúnak tekintem. Ha megteszem - a legnagyobb jószándékkal akár – fölé kerekedek, és nem a társa leszek, hanem valaki, aki több, okosabb, erősebb, nagyobb nála, aki megmondhatja mit csináljon.
A legfontosabb, hogy ne a másikat akarjuk megváltoztatni. Hanem a kapcsolat működését. Azt, ahogy mi vagyunk együtt a kapcsolatban. Tegyük ezt úgy, hogy elfogadjuk, nekünk magunknak a saját részünkre van csak befolyásunk. De ne felejtsük el, hogy arra van. Egy konfliktushelyzetben, probléma esetén ne ragadjunk le ott, hogy ő mit, hogyan tett vagy nem tett, hanem lépjünk egyet tovább azzal, hogy „én hogy járultam hozzá ahhoz, ahol tartunk”? Mert ha kísérletet teszek rá, hogy megfejtsem, ha szembe ülök a tükrömmel (...) és megfogalmazom ezt, bármilyen fájdalmas felismerésekhez is vezet, a kezembe adja a megoldást is. Az erőmet a saját kapcsolatomban.
Egy kapcsolat működését természetes módon sajátos dinamika jellemzi, közeledésekkel, távolodásokkal. Ez a polaritás adja meg az egyes fázisok értékét, ez viszi előre a kapcsolatot. Minden válság, ami a kapcsolatban adódik, lehetőség is egyben, hogy jobb, egészebb, egyensúlyosabb, és boldogabb legyen a két ember együtt és külön külön is. A válságok megoldásának pedig az az alapja, hogy elfogadjuk a saját felelősségünket, jóért, rosszért egyaránt. És merjünk változni, változtatni – hogy a másik is változtathasson, változzon.
Ez bizonyos szempontból nyilván bonyolultabb és egy más szempontból egyszerűbb is ennél. Bonyolulttá a saját történet egyedisége teszi, a történések sok szála, ideje, és módja. De ami elvek szintjén végtelenül leegyszerűsíti, és irányadóvá is válhat ezáltal, hogy mindketten felelősek. Nőnek és férfinek egyenlő felelőssége van abban, ahol a kapcsolatuk tart. Mindenkinek megvan a maga 50%-a. A maga dolga.
Van a klasszikus mese, a „Szépség és a Szörny”. A lényege az, hogy a Nő meg tudja látni a csúf, mogorva külső alatt is a Férfit, és a szerelmével/szeretetével megváltoztatja – szörnyetegből királyfi lesz. Ősi kód ez egy mesébe fordítva. Számtalan esetben hallhatjuk, hogy „hozzámentem, mert abban bíztam, hogy megváltozik”. És elindul a forgatókönyv, a megmentésé, a megváltoztatásé – az átnevelésé. Bizony, rosszul hangzik. Mert ezzel már felborul az a rend, ami egy párkapcsolatban alap – az egyenrangúság. A felelősségvállalás a kapcsolat ránk eső ötven százalékáért. A Nő, aki ezzel a kóddal van a kapcsolatában azt éli meg, hogy neki rá kell vennie a társát arra, hogy változtasson. A férfinek meg kell tennie néhány dolgot, és máris kész a királyfi. Addig meg a nő elbíbelődget a szörnyetegével. Akár egy életen át. Mi is történik ilyenkor? A nő a férfit akarja megváltoztatni. És nem megy, nyilván. A nő nem a saját részével foglalkozik, hanem azzal, ami a másikra tartozik.
Egy kapcsolatot úgy érdemes elképzelni, mintha lenne a két személy, akik össze vannak fűzve – mondjuk a csuklójukon átkötött fonállal, és állnak egymástól néhány méterre – ez elég képszerű? Bárhol (!) történik beavatkozás ebbe a rendszerbe – a fonál közepén, a férfi csuklóján, a nő csuklóján, ha a bármelyikük is megmozdul – szóval akárhol lesz beavatkozás, a rendszer egészére hat. És ez a lényeg. A nőnek és a férfinek a kapcsolatfonál végén csak a saját működésére van befolyása. Léphet a nő a férfi felé, és viszont, távolodhat a férfi, vagy feszítheti a fonalat, a nő érezni fogja a szorítást, és válaszol rá. De a másik megváltoztatására tett kísérlet a saját működésünk megváltoztatása nélkül olyan, mintha a fonállal a csuklónkon, mozdultalanul azt kiabálnánk a társunknak: menj arrébb, guggolj le, gyere közelebb. Nem tehetem meg, ha tisztelem őt, ha egyenrangúnak tekintem. Ha megteszem - a legnagyobb jószándékkal akár – fölé kerekedek, és nem a társa leszek, hanem valaki, aki több, okosabb, erősebb, nagyobb nála, aki megmondhatja mit csináljon.
A legfontosabb, hogy ne a másikat akarjuk megváltoztatni. Hanem a kapcsolat működését. Azt, ahogy mi vagyunk együtt a kapcsolatban. Tegyük ezt úgy, hogy elfogadjuk, nekünk magunknak a saját részünkre van csak befolyásunk. De ne felejtsük el, hogy arra van. Egy konfliktushelyzetben, probléma esetén ne ragadjunk le ott, hogy ő mit, hogyan tett vagy nem tett, hanem lépjünk egyet tovább azzal, hogy „én hogy járultam hozzá ahhoz, ahol tartunk”? Mert ha kísérletet teszek rá, hogy megfejtsem, ha szembe ülök a tükrömmel (...) és megfogalmazom ezt, bármilyen fájdalmas felismerésekhez is vezet, a kezembe adja a megoldást is. Az erőmet a saját kapcsolatomban.
Egy kapcsolat működését természetes módon sajátos dinamika jellemzi, közeledésekkel, távolodásokkal. Ez a polaritás adja meg az egyes fázisok értékét, ez viszi előre a kapcsolatot. Minden válság, ami a kapcsolatban adódik, lehetőség is egyben, hogy jobb, egészebb, egyensúlyosabb, és boldogabb legyen a két ember együtt és külön külön is. A válságok megoldásának pedig az az alapja, hogy elfogadjuk a saját felelősségünket, jóért, rosszért egyaránt. És merjünk változni, változtatni – hogy a másik is változtathasson, változzon.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése