Egy nő identitásának fontos állomásait jelzik, azok a férfiak, akikkel az élete során valamikor is szoros érzelmi, és fizikai kapcsolatot tartott fenn. A szerelmeink, az elmúlt kapcsolataink története, sikerei és kudarcai mind értékes tapasztalás a számunkra. Olyan lehetőségek, amikből tanulhatunk, fejlődhetünk, többet érthetünk magunkból. Egy bizonyos szinten azért „jöttek be az életünkbe”, mert akkor és ott pontosan arra a tapasztalásra volt szükségünk, amit tőle kaphattunk meg.
Nem mond ellent ennek az a tény sem, ha nem feltétlenül volt a kapcsolat maga egy fáklyásmenet, sőt, adott időpillanatban a poklok legmélyebb bugyraiban is érezhettük magunkat. Az éréshez, a fejlődéshez hozzátartozik az, hogy megéljük az összetartozás lehetetlenségét, az elutasítás és elutasítottság fájdalmát, az elveszettség, a szakítás drámáját. Ezek az élmények, a krízisek a feloldása adja meg a saját erőnkben való bizonyosságot. Olyan ez, mint amikor valaki rettenetesen fél a sötétben, de egy kényszerű áramszünetben eltöltött magányos este után azt már tudja, hogy kibírja. Nem fogja szeretni, de szembenézett vele, és túlélte. Ez biztonságot ad, és valahol oldja is az ettől való félelmet.
Ha erősebbek, érettebbek lettünk tehát mindattól, amit egy nehéz kapcsolat adott, magunkban köszönettel tartozunk annak, aki által ez lehetővé vált. A férfinak, aki elhagyott, aki becsapott, aki a szerelmével megfojtott, vagy függővé vált tőlünk. Bizarrul hangzik, tudom. De ami rövid távon veszteségnek tűnik, az hosszú távon többnyire nyereség. És mivel hozzátett az életünkhöz, helye van, szerepe van, értéke van számunkra.Az a nő, aki utólag képes megbékülni ezekkel a férfiakkal, igent tud mondani mindarra ami történt, akkor önazonos módon tudja magát megélni az akkor és most-ban egyaránt. El tudja fogadni azt, hogy minden úgy volt jó, ahogy történt, mert attól lett az aki lett. És tudja látni a felelősségét abban, ami történt. Képessé válik arra, hogy egy következő kapcsolatban minél érettebben, minél kiegyensúlyozottabban legyen nőként jelen.Nyilván nem egyszerű ez. Főleg, ha frissen sajog egy fájdalmas szakítás sebe, akkor nehéz ezt a nézőpontot felvenni, de nem is kell még, ha nem tartunk ott. Sokszor azért is érdemes megtennünk ezt a leltárt, mert a fájdalmunk, haragunk, megbántottságunk ugyanúgy tud kötni bennünket egy múltbéli szereplőhöz, mint a szerelem érzése. Fel kell oldani ezt a kötést, helyére tenni azt a kapcsolatot, mert enélkül nem tudunk továbblépni, vagy olyan kapcsolatba megyünk megint valaki mással ugyan, ami ezt a sémát követi. Újra és újra.
Talán egy próbát megér... ha valamikor, nyugalmasan tudsz lenni egy kis időt, megidézheted ezeket a fontos férfiakat az életedből. Képzeld el, hogy egy üres szobában körben székek vannak, és ott ülnek ők. Nézz a szemükbe egyenként. Ne kapkodj, tudnak várni, és kíváncsiak arra, amit mondasz nekik. Fogalmazd meg mindegyikőjüknek külön-külön, hogy mi az, amit hozzátett az életedhez. Hogy mit köszönhetsz nekik. Akár kezdheted így is: Neked azt köszönöm, hogy... Vagy választhatsz más formulát, indítást is a belső monológra. A fontos az, hogy mindegyikőjük megkapja a mondatot, amiért jött. Hogy ezáltal oda kerülhessen az életedben, ahova való. Hogy a múltad részévé váljon.
Nem mond ellent ennek az a tény sem, ha nem feltétlenül volt a kapcsolat maga egy fáklyásmenet, sőt, adott időpillanatban a poklok legmélyebb bugyraiban is érezhettük magunkat. Az éréshez, a fejlődéshez hozzátartozik az, hogy megéljük az összetartozás lehetetlenségét, az elutasítás és elutasítottság fájdalmát, az elveszettség, a szakítás drámáját. Ezek az élmények, a krízisek a feloldása adja meg a saját erőnkben való bizonyosságot. Olyan ez, mint amikor valaki rettenetesen fél a sötétben, de egy kényszerű áramszünetben eltöltött magányos este után azt már tudja, hogy kibírja. Nem fogja szeretni, de szembenézett vele, és túlélte. Ez biztonságot ad, és valahol oldja is az ettől való félelmet.
Ha erősebbek, érettebbek lettünk tehát mindattól, amit egy nehéz kapcsolat adott, magunkban köszönettel tartozunk annak, aki által ez lehetővé vált. A férfinak, aki elhagyott, aki becsapott, aki a szerelmével megfojtott, vagy függővé vált tőlünk. Bizarrul hangzik, tudom. De ami rövid távon veszteségnek tűnik, az hosszú távon többnyire nyereség. És mivel hozzátett az életünkhöz, helye van, szerepe van, értéke van számunkra.Az a nő, aki utólag képes megbékülni ezekkel a férfiakkal, igent tud mondani mindarra ami történt, akkor önazonos módon tudja magát megélni az akkor és most-ban egyaránt. El tudja fogadni azt, hogy minden úgy volt jó, ahogy történt, mert attól lett az aki lett. És tudja látni a felelősségét abban, ami történt. Képessé válik arra, hogy egy következő kapcsolatban minél érettebben, minél kiegyensúlyozottabban legyen nőként jelen.Nyilván nem egyszerű ez. Főleg, ha frissen sajog egy fájdalmas szakítás sebe, akkor nehéz ezt a nézőpontot felvenni, de nem is kell még, ha nem tartunk ott. Sokszor azért is érdemes megtennünk ezt a leltárt, mert a fájdalmunk, haragunk, megbántottságunk ugyanúgy tud kötni bennünket egy múltbéli szereplőhöz, mint a szerelem érzése. Fel kell oldani ezt a kötést, helyére tenni azt a kapcsolatot, mert enélkül nem tudunk továbblépni, vagy olyan kapcsolatba megyünk megint valaki mással ugyan, ami ezt a sémát követi. Újra és újra.
Talán egy próbát megér... ha valamikor, nyugalmasan tudsz lenni egy kis időt, megidézheted ezeket a fontos férfiakat az életedből. Képzeld el, hogy egy üres szobában körben székek vannak, és ott ülnek ők. Nézz a szemükbe egyenként. Ne kapkodj, tudnak várni, és kíváncsiak arra, amit mondasz nekik. Fogalmazd meg mindegyikőjüknek külön-külön, hogy mi az, amit hozzátett az életedhez. Hogy mit köszönhetsz nekik. Akár kezdheted így is: Neked azt köszönöm, hogy... Vagy választhatsz más formulát, indítást is a belső monológra. A fontos az, hogy mindegyikőjük megkapja a mondatot, amiért jött. Hogy ezáltal oda kerülhessen az életedben, ahova való. Hogy a múltad részévé váljon.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése