(F)élni

Mostanában csodálkoztam rá a „félni” és „élni” szavaink hasonló hangzására, és a nyelvészeti vonatkozású összefüggéseket elegánsan kikerülve a dolog lélektana felé mentek a gondolataim. Nyilván érdekes lehetne ezt a szókapcsolatot a magyar nép lelki működésének oldaláról is megvizsgálni, én most inkább az egyes ember oldaláról közelítenék.

Félelmei mindenkinek vannak.

Egy szinten ez jó, hiszen a félelmek védenek meg bennünket attól, hogy bajunk történjen, és mint egy láthatatlan háló, tartanak bennünket. Ha félünk valamitől, óvatosabbak leszünk, jobban figyelünk a veszélyre.

A félelmek egy része univerzális. Az archaikus messzeségből jön hozzánk - egy nagy közös élményanyagból származik, akár ősidőkben élt emberek tapasztalatainak szintéziseként. Nem kell tehát személyes tapasztalat egy oroszlánnal ahhoz, hogy egy valódi találkozáskor – állatkertben, cirkuszban – az óvatosság és a távolságtartás navigáljon bennünket. Ősi, ösztönös, zsigeri félelmeink ezek, éppúgy az enyéim, mint a Tieid.

Aztán ott vannak még a családból „örökölt” félelmeink.

A rendszer, amibe születünk nem csak ősöket ad nekünk, hanem a történetüket is, ami – egy szinten – a miénkké is válik. Azokban a családokban például, ahol a szülések tragédiákkal, veszteségekkel kapcsolódnak össze, ott nagyobb az esély rá, hogy a nők félelmei erősebbek lesznek. A saját szülésükre előrevetülhet a korábbi tragédiák árnyéka. Az ezzel kapcsolatos félelem pedig úgy jár-kel a lelkükben, mint valami nyugtalan szellem, aki a helyét keresi. Látható tehát, hogy egy szinten itt sincs saját tapasztalat, hanem valaki olyanét „vesszük át”, akivel egy közösség tagjainak tekintjük magukat. Hiszen, „a mi családunkban a nők…”.

És akkor jönnek – saját jogukon, a mi saját félelmeink.

Akik persze ezer, kusza szálon kapcsolódnak a másik kettőhöz, de mégis személyesek, élményszerűek. Ha tehát harapott már meg kutya, ha álltál már sok ember előtt verset elfelejtve, ha ragadtál már be hosszú időre szűk helyre – akár egy szülőcsatornába is…- szóval, ha szereztél már olyan élményt, ami a félelemmel kapcsolódva raktározódott el benned– van esélyed rá, hogy mindent, ami ehhez hasonló helyzeteket hozhatna létre, elkerülj.

Az is megtörténhet, hogy az egyszer megélt félelem egyszerűen leválik a történetről, és elkezd nőni, nőni, mint egy nagy lufi. És minden, amihez a félelem-lufi hozzáér, az félelmetessé válik. Valahogy így: nem kell kutya, hogy a félelem beinduljon, elég bármi, ami ahhoz kicsit is hasonlít; nem kell szereplés, hanem elég tíz deka párizsit kérni a boltban; nem kell beszorulni egy liftbe, elég egy tömött pláza.

Vagy nem. És ez a csodálatos ebben.

Ezek a dolgok ugyanis a helyükre kerülhetnek. Van, hogy a pszichénk öngyógyító képessége – hála neki…- teszi a dolgát, és az élmény az marad, ami: egy rossz tapasztalat. Nem húzza maga után a félelem koloncát, nem gabalyodunk újra meg újra bele. Feltekeredve, csendben, rendben ücsörög az emlékeink polcain. Hogy ránézve mondhassuk: ez is megtörtént velünk.

Van, hogy nem megy ilyen simán, dolgunk van vele később. És segítséggel, vagy anélkül, de megoldjuk, feloldjuk.

És az is lehet, mindig is lesz vele dolgunk. Lehet, hogy részévé válik az életünknek. Hogy úgy fogunk élni, hogy bizonyos dolgoktól félni fogunk. És amíg ez az életminőségünk rovására nem megy, azt gondolom, ez is egy rendbenlévő út. Valahogy együtt élni a félelmeinkkel, megbékélve, elfogadva, tiszteletben tartva azokat.

A félni-ben benne van az élni. Megférnek egymás mellett. Azt üzeni, hogy minden "f" mellett is, élünk. Úgy, ahogy csak mi tudunk.

Instant önismeret

Régóta érlelődik bennem ez a bejegyzés, de talán mostanra összeállt. Az önismeret fontossága mára már pszichológiai közhelynek számít. Ezerszámra találni olyan könyveket, cikkeket, amelyek akár szakszerűen, akár könnyedebben, de foglalkoznak a belső történéseink értelmezésével.
Mivel különbözőek vagyunk, a fókusz és a mélység iránti igényünk is különböző. Így találhat utat magának az is, aki a kezdeti rácsodálkozás fázisában keresi a maga válaszait, és mélyülhet az, aki hosszú ideje ezen a szemüvegen keresztül néz magára.

Ami igazán fontos, hogy ki mit kezd ezzel. Az önismeret célja ugyanis egy jobb, boldogabb nekünk valóbb élet megteremtése.

Nem véletlen tehát, hogy az önismeret iránti igény gyakran valami krízisből születik. Egy válás, veszteség hatására feltesszük magunknak a kérdést: Miért? Miért pont én, miért pont most, miért pont így, stb… Ebből jön létre a „felismerés”. Mi jellemzi ezt a szakaszt?

A felismerés szakaszában tehát…

...keressük az okokat, hátha megértjük a történetet, az életünket, magunkat. Olvasunk, összefüggéseket bogozunk – értelmezzük, gondolkodunk rajta. Fejben. Ha van egy kis szerencsénk, vannak hozzá társak – barátok segítők, akikkel ezeket a belső monológokat külsővé tehetjük. Vagy továbbvisszük közösen.

Vagy körbeforgunk. Közösen.

Ennek a szakasznak ugyanis az a nagy csapdája, hogy az önismeret élményét adva, rögzít bennünket abban, amitől szabadulnánk. Mondjuk így…

Kapcsolati kudarcunk után, a megértést hajszolva, keressük azt az okos embert, aki már erről írt egy könyvet. Vagy kettőt. Elolvassuk, ráismerünk, hogy igen, valami ilyesmi lehet nálunk is. Beszélünk erről, megerősítést keresve a környezetünkben. Megerősítenek.

Ennek olyan hatása van, mikor a sípoló kuktából kiengednek egy kis gőzt. Forró még, de legalább nem sípol. A szenvedésnyomással is így vagyunk – ha már nem olyan nagy bennünk, akkor kevéssé fogunk változtatni bármin is. Paradox tudom, de azzal, hogy értelmezgetjük, pörgetjük, esélyt adunk annak, hogy intellektualizálódjék – és változatlanul maradjon. Kipörög az energiája – fejben.

A másik veszély ebben az, hogy megadja számunkra annak az illúzióját, hogy amit csinálunk az maga az önismeret. Hogy nyugodtan hátradőlve azt mondjuk, hiszen mi dolgozunk a problémánkon… A helyzet az, hogy ez önmagában még nem önismeret, csak annak az első lépése. Nem venném el senkitől ezt a jó érzést, csak azt szeretném, ha látszódna: innen még van tennivaló, de lehetőség is bőven.

A megélés szakasza például…

Veszteségünk, krízisünk érzéseinek megélése nélkül ott ragad minden a fejünkben. Aki egy krízisből túl gyorsan akar kijutni, mondjuk a megértés lendületével, akkor az kispórolja, negligálja magát az élményt, és a vele felkavarodó érzést. Az pedig ott van ám, csak takarva, intellektualizált monológok mögé bújva szomorúan, sápadtan. És valamikor elő kell jönnie – fényre, napvilágra, mert szerves része a történetnek, és ő az, aki kézen fog és visz bennünket tovább. Nem körbe-körbe, hanem tovább.

Nyilván, fájdalmas út ez, és nyilván rövidtávon könnyebb okosakat olvasva hümmögni, hogy tényleg - tényleg. Hosszú távon viszont nincs más lehetőség, mint közelebbi kapcsolatba kerülni azokkal az érzésekkel, amik bennünk vannak.

Hogy hogyan? Egy kis csönddel mondjuk.

Ideje van a gondolatoknak – és ideje van a gondolatok kiürítésének. Mert gyakran a gondolataink akkora zajt csapnak, olyan nagyon hangosak és figyelemfelkeltőek, hogy nem tudunk figyelni az érzéseinkre. Egy szinten biztos meg fogunk lepődni tőlük – egy másik szinten meg nem. Annyira nyilvánvaló lesz, ha összeáll a kép.

Hogyan még? Az álmainkkal.

Sokszor az álom legfőbb célja, hogy kiszabadítsa, kisegítse az érzést, amire szükségünk van nappal. Tekintsetek tehát rá kíváncsisággal. Az álom, olyan film, amit ti hoztok létre – a saját életetek jobbítása érdekében.

És hogyan még? Élményszerzéssel.

Hogy ennek útja mi - egy önismereti csoport, egy ejtőernyős ugrás, egy úszás úgy, hogy nem ér le a lábunk, mindegy is. Meg kell adnunk magunknak azt a lehetőséget, hogy él-ményt szerezve összekapcsolódhassanak bennünk a korábbi tapasztalataink. Hogy az egyik, mint egy mágnes, elővonzza a másikat.

És igen lehet, hogy egy önismereti csoportban egy vadidegen vállán siratjuk el a veszteségünket, és hogy egy ejtőernyős ugrással éljük meg a saját szabadságunkat, vagy a vízben meglepő módon megtapasztaljuk a saját magzati létünk biztonságát. Mi ez a kockázat ahhoz képest, amit nyerünk vele?

A lényeg tehát, hogy kilépünk a fejünkből, és elengedjük a mások által felhalmozódott okosság, tapasztalat, szintetizálásának kényszerét – és megszerezzük a magunkét.

Kizárólag más mondataiba, más bölcsességébe, más tapasztalatába beleragadni, ismételni, és sajátunkénak tekinteni – ez az instant önismeret.

Felkerekedni, tenni, élményt szerezni, megélni hogy minden egész – ez az önismeret.

Szerepeinkről, nőnapon

A nőnap kapcsán talán izgalmas lehet végiggondolni azt, milyen sokféle szerepünk van, és tulajdonképpen mennyiféle módon lehetünk nők. Megszületett ebből egy új szinkronblog - projekt ötlete, amelyikben mindannyian - csupa nő és csupa blogger - írunk arról, ami a nőnappal most "elől van". A bejegyzés végén megtalálhatod az utat/linket hozzájuk is, hogy teljes legyen a kép.

Szóval, tudom, sokan ambivalensen viszonyulnak ehhez az ünnephez – nem tudnak hozzá kapcsolódni, ünnepelni meg végképp nem. Akármennyi virág, vers, köszöntés is jön a külvilágból. Az ünnep ugyanis, belül kezdődik, a lélek szintjén. Nézzünk rá most magunkra, a lelkünk színpadára ezzel a nőnapi szemüveggel – egy bejegyzés erejéig. Ettől valószínűleg nem fogod jobban vagy kevésbé szeretni, de lehet, közelebb leszel ahhoz, hogy megérts, miért érzel úgy - ahogy.

Képzeld el azt, hogy a lelked színpadán jönnek-mennek ezek a szerepeid, és mindig az van „elől” – tehát az látszik, és az működtet - amelyiket az élethelyzeted éppen meghívja. Ne vigyen félre a „szerep” szó – itt ugyanis minden ösztönös módon, egészen mélyről kódolva működtet. Mindegyik te vagy – csak éppen az a részed a domináns, amelyikre úgy érzed, éppen szükséged van. Ahogy Origenész, a teológus mondta: „Meg fogod látni, hogy az emberben, aki egynek tűnik, nem csak egy személyiség létezik, hanem annyi, ahány magatartásformával rendelkezik.”

Vannak szerepeink, amelyeket könnyedén megmutatunk, mert közel vannak a tudatunkhoz, mert a jelenlétük nem okoz számunkra feszültséget, mert szeretjük és elfogadjuk vagy mert úgy gondoljuk, szükségünk van rájuk. Van, hogy azt hisszük – kizárólag ő vagyok én. És nincsen más. Nyilván érezzük, mi a gond ezzel...

Nézzünk rá, néhány klasszikus szerepre -a teljesség igénye nélkül, nyilván.

Talán ismerünk olyan nőket, akiknek minden helyzetben bekapcsol az „Anya” szerepszemélyisége. Az Anya, amely körül forog minden fájdalom és világ minden odaadása. Nem véletlen, hogy sokszor Mária képében ábrázolják – a női alázat és erő szimbólumaként. De bármilyen magasztos is, és fontos szerepünk – ha akkor is ő válaszol, érint, ölel, amikor másnak van itt az ideje, gyermekké tesszük azt is, akinek más dolga lenne velünk.

A „Szerető”-vel megérkezik az érzékiség és az erotika témája és minden, ami a külső szépséget, elismertséget hivatott megjeleníteni. Ő a királylány, aki azt szeretné, hogy szeressék, hogy közel lehessen és értékké válhasson. Ezzel a részünkkel flörtölünk, ő hajt bennünket abba az irányba, hogy a vágy tárgyává váljunk, hogy megtudjuk, elég értékesek vagyunk-e? És igen, ha ez a szerep megerősödik, és a dilemma, amit behoz, feloldás nélkül marad – nos, akkor könnyen egy szerelmi háromszög egyik pontján találjuk magunkat. Erről korábban itt írtunk: Szeretők.

A „Partner” szerepszemélyiségünk arról beszél, hogyan tudunk kapcsolódni egyenrangú módon egy másik emberhez. Az egyenrangúságról mesél maga a szó is „partner” – hiszen ott van benne a „part”- rész-em. Beszél ez szerelemről is, kiegyenlített, egymás mellé rendelt kapcsolatokról, amikben harmóniára törekszünk - hogy az ellentéteket feloldjuk és érték maradhasson a másságom. Nézz a tükörbe – amit látsz, Te vagy. Aztán nézz a partnered – szerelmed, barátod, kollégád – arcába, és az is Te vagy. Az egyenrangúságot tanítja nekünk ez a szerepszemélyiségünk. Ha pedig ez a részed nehezen működik – párkapcsolati zavarokkal küzdesz mondjuk – akkor valószínűleg ezzel a témával, Vele is dolgod van.

A „Királynővel” – egy hatalommal bíró részünk jelenik meg a trónuson. Lényege a teste, a szépsége, a bája, amivel azért csábít, hogy hatalomhoz jusson. A tragédiája az, hogyha ezt megszerzi – elveszíti lágyságát és a képességét arra, hogy nőként tudjon viselkedni. Ott van a Királynővel dolgunk, ahol hatalmat akarunk – csak az ár, amit érte adunk, nem mindig éri meg.

Aztán ott vannak a többiek mind, a „Szolgáló”, aki sokszor figyelmeztet a veszélyre, cserébe gondoskodik arról, hogy bűntudatod legyen. Itt a „Harcos”, aki szabadon enged haragját, és nem számol a következményekkel, a „Mester”, aki viszont emlékezet arra hogy nem teheted azt, amihez kedved van, mert része vagy valami nagyobb rendszernek… és még megszámlálhatatlanul sok részünk, amelyik várja, hogy jöhessen, emlékeztessen arra, ki mindenki is vagy még. Milyen univerzális – mégis egyszeri és megismételhetetlen.

Úgyhogy ünnepelj.

Boldog nőnapot Neked. És Nektek is kedves szerzőtársaim, akik inspiráltatok.

A nevükre kattintva az írásaikat olvashatjátok.

Noémi, Kameo, Kriszta, Enikő,

Sorsposta - rendhagyó újévi bejegyzés

Azzal a meggyőződéssel íródtak ezek a sorok, hogy amire igazán vágyunk az életben, azt megkapjuk. Hogy a lelkünk legmélyén megszülető kívánságok mind keresik a testet, a formát, a teret és az időt, hogy megvalósulhassanak. Mindenféle kívánság, jó és rossz egyaránt. A tudattalan ugyanis nem moralizál, nem értékel, nem mondja, hogy jajj, ez nem jó így, kívánj valami mást. Azt mondja: jól van, ha ezt kívánod, rajta leszek. És ahogy bent, úgy kint is. A külvilágban tükröződni fog, majd megjelenik kint is ez a belső kép(zet). Éppen ezért nagyon fontos, hogy jól kívánjunk; hogy pontosan azt fogalmazzuk meg, ami belül formálódik.

Ennek a bejegyzésnek az évkezdet ad egy szép, szimbolikus keretet. Újév alkalmából ugyanis összegyűjtöttük, mire vágytok, mit kívántok magatoknak, a szeretteiteknek. Azzal, hogy szavakba öntöttétek, sőt, leírtátok, már nagyon sokat tettetek a vágyaitok megvalósulása érdekében. És mit teszünk mi? Összecsomagoljuk, átkötjük, és postára adjuk. Sorspostára. Hogy egymást felerősítve, támogatva, összekapaszkodva megvalósulhassanak az új évben.

Ez egy rendhagyó bejegyzés. Sok kis levél. Mellékelünk hozzá képes bélyegeket is. :) Nézzük hát:

„Kiszámíthatóságot, nyugalmat, egészséget a családomnak és a barátaimnak, gyerekeimnek sikert az egyetemen, államvizsgán, F-nak erőt, hogy legyőzze a szorongást, es felvegye a telefont, és elkezdjen készülni a felvételire, öcséméknek valamennyire békességet, N-nek örömet es hogy megint olyan jó legyen a kapcsolatunk, mint volt, öcsémnek tisztán látást, munkát, tanulást, egy jó társat...”

„Egészséget és boldogságot magamnak és a szeretteimnek.” A.

„A jövő évre szorongásmentes, bizalommal teli életet kívánok magamnak. Talán ha ezek megvannak, minden egyéb is remekül működik."

„Megvalósuló közhelyeket kívánok magamnak és szeretteimnek 2012-re: békét a világgal, és önmagunkkal; fizikai, szellemi és érzelmi bőséget és ezekből adódó megelégedett boldogságot!” P.E.

„Az első, és talán a legfontosabb, a testi lelki jólét, az egész-ség; tehát kívánom az összes szerettemnek, családtagjaimnak, barátaimnak, és persze magamnak is, hogy az új esztendő egész-séget adjon, abban bővelkedjünk :). (Én szeretnék eljutni egy ayurveda kilinikára, egy pancsa-karmán részt venni így feltöltekezni, méregteleníteni, megfiatalodni :) Kívánom, hogy növekedjék a szívemben a szeretet, a harmónia, a béke, és vidámság, és hogy mindig legyenek körülöttem a családtagjaim, barátaim, rokonaim, akiket szerethetek, és akik viszont szerethetnek. Azt kívánom, hogy szép szakmai munkáink, üzleti sikereink legyenek, amelyek egyenletesen, anyagi biztonságot, jólétet teremtenek számunkra. Kívánok mindenkinek tiszta tudatosságot, és megvilágosodást :)” Anna

„Én 2012 -re kívánom,hogy minden jót, amit kívánok megvalósuljon. A lakásom elkeljen, mihamarabb. A házunk felépüljön, és harmonikusan éljünk, ne szűkölködjünk semmiben. Szeretnék a blogomra több időt tudjak fordítani mint eddig, és sok-sok fotót készíteni. Ne bírjam letenni a gépet. A kreativitásom tudjam anyagiakban is kamatoztatni. És minden mást, amit megtanultam. Ennyi!” Rebeka:)

„Sokat nyerjek a következő évben.” F.

„Én azt szeretném, hogy mindenki, akit szeretek egészséges legyen, és éljen sokáig. Apa olyan maradjon, mint most, kicsit morcos, kicsit aranyos, így szeretem.
Szeretném, hogy sikerüljön megcsinálni a házunkat,/ez nagyon fontos/ a 2O12. évben ott karácsonyozzunk mindnyájan, az egész család.” A.

„2012 - ben legyen a családom egészséges. Legyek optimista, osszam be helyesen az időmet és bízzak magamban. Az adott napból mindig hozzam ki a lehető legtöbbet, ne rágódjak a múlton, bízzak a jövőben és élvezzem a jelent.” L.N.

„Egészséget, boldogságot, jókedvet kívánok magamnak és a szeretteimnek. Kívánok még izgalmas munkákat, szakmai előmenetelt - kiszámítható, biztonságos anyagiakat. Szeretnék tanulni valami újat, és elmélyülni az eddigiekben. Kívánom még, hogy bízzak meg jobban abban, hogy dolgok rendben vannak a világban és bennem. Tudjak a jelenben jól lenni.” T.

„Én azt kívánom, hogy minden este elégedetten feküdhessek le aludni. És ebbe sok mindent belegondoltam.” S. B.

„Én meg azt kívánnám, hogy végre elköltözzünk egy nem penészes házba.(…) És szeretnék biztonságot, a gyerekeimnek biztos jövőt, a szüleimnek nyugodt éveket még.” T.G.M.

„megélni a jelent, túllépni a múlt fájdalmán, megtalálni a nyugalmat és a boldogságot, nem rettegni a még be nem következetteken” Rheya

„Én azt kívánom, hogy ne legyen rosszabb a jövő év, mint az idei volt.” SZ.N.SZ.

„Én egy betegségmentes, vidám, boldog kisbabás újévet szeretnék.” Füles

"Ne legyen rosszabb." Sz.A.

„A mi újévi kívánságunk 2012-re szerelmünk gyümölcse, és nem Éva almájára gondolok:)” bok

„Nagyobb családi ház, egészség, és 4. baba” Cintia

„Azt kívánom, a hobbim legyen a fő hivatásom!!!!!!!:) :) :)” Gila Olga

Sorsposta plusz – a gyermekposta:

„Azt szeretném, hogy a családom jól érezze magát. A második az, hogy senki se legyen beteg. Harmadik az nincs, csak ennyi.” O.L.

„Legyen boldog, egészséges a családom és ötöseim legyenek a suliban.” O.N.

„Legyen annyi pénzem, hogy elutazhassak New Yorkba.” M.

„ Menjünk a Balatonra és fürödjünk. " Cs.

Elküldtük. Várjunk…bizalommal, az új évben is.

Elég jó Ünnep

Van a pszichológiának egy nagyon szemléletes fogalma - ez az „elég jó anya”. Donald Winnicott ebben fogalmazta meg azt az ideális működési módot, ahol az anya képes rugalmasan alkalmazkodni a gyermeke szükségletéhez, mert érzi, érzékeli azokat. Figyelmének fókuszában úgy van a gyermeke, hogy közben megéli a saját igényeit, vágyait, és látja a határait. Tudja, ahhoz, hogy a gyermeke jól legyen, neki magának is jól kell lennie. Ilyenformán minden, amit beletesz az együttlétbe – etetésbe, játszásba, összebújásba – az őket szolgálja, erősíti. Jó nekik együtt.

Vannak anyák, akiknek nem elég az „elég jó”, akik tökéleteset akarnak nyújtani. Ők sokszor azt élik meg, olyan versenyben indultak, amiben esélyük sincs nyerni. A teljesítmény nyomasztása mellett kikapcsolnak az örömreceptorok, beszűkül a világ, nincsen te és nincsen én, csak a nagy megfelelés van. Minden helyzet feladat, a kontrollt tartani kell, figyelni, ébernek lenni, vigyázzban állni. Hogy minden jó legyen. És persze ők is szeretik a gyereküket, nagyon is, és a legjobbat szeretnék nekik, igen. Csak közben elkapcsolódnak a saját belső bizonyosságuktól, hogy ha szeretettel teszik a dolgukat (elég) jó anyák, és annál nem is lehet, nem is kell többnek lenniük.

Valahogy így van ez a karácsonnyal is.

A karácsony egy tükör – hiszen ahogy élünk, úgy ünnepelünk. Az ünnephez közeledve fokozatosan erősödik bennünk mindaz, ami tulajdonképpen mindig is ott van, csak éppen ünnepi reflektorfény nélkül, hétfő délutáni derengésben. A hétköznapokon talán még el is bírjuk, hogy nem tartjuk eléggé figyelmünket a kapcsolatainkon, a családunkon, az ígéreteinken, a vágyainkon, – az ünneppel felkapcsolt fénnyel azonban láthatóvá válik mindez. Ahol pedig fény jön, árnyék is jön – jön a hiány, a kétség, sokszor a kétségbeesés. A mim van nekem, kim van nekem, hová tartozom szeretetleltára. Jön a vágy, hogy megmutassuk, ételbe, ajándékba, vendégségbe csomagolva hogyan is tudunk szeretetet adni.

És mint az anya, aki nem tudja/nem akarja észrevenni, hogy elég csak elég jónak lenni, hajszolni kezdjük a tökéletes karácsonyt. Ezek után nyilván kikapcsolnak az örömreceptorok, nő a feszültség, minden megoldandó feladattá válik. Ha szerencsénk van, szépen csendesen eltelik, majd a végén egy megkönnyebbült sóhajjal azt mondjuk: megúsztuk. Ám ha nem, a fény hívószavára előjönnek a kimondott és kimondatlan konfliktusaink, problémáink árnyai és helyet kérnek a karácsonyi asztalnál. Mint valami nem várt távoli rokon, aki azt mondja: régen láttál, nézz meg jól. Foglalkozz velem. Most.

Mit tehetünk azért, hogy mindaz, ami bennünk kavarog, félelmek, kétségek, vágyak és szeretet, a helyükön legyenek az ünnepen?
Első lépésben talán, hogy nem csinálunk úgy, mintha nem lennének. Kellő tisztelettel tekintünk rájuk, elismerjük őket, de tudjuk, nem dolgunk most foglalkozni velük.

Mi most egy elég jó karácsonyt szeretnénk…

Mit kell tehát elfogadnunk, hogy az lehessen?

A karácsony olyan különleges napok az évben, amikor szeretettel ajándékozhatsz meg másokat – de van még sok ilyen. A szeretet olyan energia, ami mindig a rendelkezésedre áll. Csak alkalmat kell teremteni hozzá, hogy megnyilvánuljon.

Adj olyan csatornán, ahogy Te tudsz. Ha a szavak, gesztusok nyelvén jó neked, tedd úgy. Ha számodra öröm egy jó ajándék felkutatására, megvásárlására fordított idő és energia, akkor úgy. Az is lehet, hogy a másikra fordított idődben bújik meg a szereteted. Fontos, hogy lásd, mennyiféleképpen tudsz szeretni. Mert akkor látod azt is, téged milyen sokféle módon szeretnek mások.

Sokszor már azzal adsz a másik embernek, ha engeded hogy ő is részese, formálója legyen az ünnepnek. Nem véletlenül szeretnek a gyerekek mézeskalácsot sütni, Angyalkának levelet írni, fenyőfadíszt csinálni. Így ugyanis nem csak megtörténik velük a karácsony, hanem részesei is a történetnek. Benne lehetnek a gondolataik, a vágyaik, a szeretetük. Ők maguk is.

Kellenek a rítusok, a szokások, de azokat a saját örömünkre kell formálnunk. A hagyományok egy családban olyanok, mint egy hosszú sál. Minden családtag hozzáköt egy sort, beleépül, részese lesz, amitől a sál mintája, színe, hossza folyton változik, de a lényege nem. Az hogy sál.

Megköszönve egész éves figyelmeteket, kíváncsiságotokat, szereteteteket, ezzel a Kosztolányi idézettel kívánunk „elég jó” Karácsonyt Nektek.

Szeretettel: Anna, Timi.

"Ezüst esőben száll le a karácsony,
a kályha zúg, a hóesés sűrű;
a lámpafény aranylik a kalácson,
a kocka pörög, gőzöl a tejsűrű.

Kik messze voltak, most mind összejönnek
a percet édes szóval ütni el,
amíg a tél a megfagyott mezőket
karcolja éles, kék jégkörmivel."

Álom - világ

Egy kis személyes az elején…
Kamaszkorom nagy útkeresései során bensőséges viszonyba kerültem Krúdy Álmoskönyvével. Erős bizonyosság volt bennem a tekintetben, hogy az álommal valami titkos, különleges információhoz lehet jutni, leginkább a jövővel kapcsolatban. Aztán persze jött Freud és az ő Álomfejtése, ami egy más keretbe helyezte az álom témához való viszonyomat. És persze elmélyítette olyannyira, hogy a diplomamunkámat is álom témában írtam. Ma már az álom, illetve az abban rejlő lehetőség számomra messze több mint az, hogy mi fog történni velem a jövőben. Miért fontos ez most?

Mert meggyőződésem, hogyha egy kicsit megállunk ennél a témánál, akár egy bejegyzés erejéig is, máris nyitunk néhány szelepet az álmaink – saját magunk megértéséhez. És talán előre mosakodom, hogy majd visz a szenvedély…és ez egy hosszú bejegyzés lesz. Bízom benne, így is megéri elolvasni.

Lássuk hát.

A freudi álomkoncepció alaptétele az, hogy az álom elnyomott, elfojtott vágyaink teljesülése valamilyen burkolt formában. Sigmund Freud (1856-1939) azt mondta tehát, hogy ne a jövőt, a külvilágot kutasd – mint azt korábban az ókorban is tették - hanem figyelj befelé. A tudattalan sötétjébe űzött, vagy megszületésük óta pórázon tartott kívánságokra, vágyakra, amelyek az álmon, mint egy szelepen keresztül üzennek neked – magadról.

Az álmodás során Freud szerint két alapvető mechanizmus kerül egymással szembe: a vágy és a cenzúra. Valahogy így...
A Vágy, a maga áradó, ösztönös módján akar valamit velünk, tőlünk, általunk. Hogy szeressünk valakit, akit esetleg nem is szabad, hogy tegyünk olyat, ami bizonyos értelemben akár bűnnek is tekinthető. A Vágynak nincs morális érzéke, olyan mélyen születik bennünk, ahol ezek a fékek nem léteznek. Megy, megy előre, hogy valahogy napfényre kerülhessen – csakhogy az álomban szembetalálja magát a mogorva, szigorú Cenzúrával.
A Cenzúra azt mondja: „Rendben, értem én, hogy meg akarod mutatni magad, hogy látszódni-élni akarsz. De ezt csak úgy teheted, ha álruhában surransz be az álomba úgy, hogy szinte felismerhetetlen leszel.” A Vágy kénytelen kelletlen megköti a kompromisszumot, rongyokba tekeri magát, átöltözik, esetleg nemet vált, vagy úgy viselkedik, mintha mást akarna, mint amit valójában, azaz átalakul.
Jól van, ez így rendben - mormogja elégedetten a Cenzúra és hátradől.

Kijut hát a tudattalanból egy jó nagy adag feszültség az álmon keresztül, tehát oldódik, de a cenzúra ébersége folytán ez csak pont olyan mértékben, amekkorát a psziché még elbír. Ha pl. a tudattalanban erős indulataink vannak egy hozzánk közelállóval kapcsolatban, akivel ezt az érzést nem engedjük meg magunknak, a cenzúra kontrollja folytán kicseréljük a személyt, olyanra, akire szabad haragudni. Aztán hajrá, végigveszekedjük vele az éjszakát. Hát így.

Aztán jött Carl Gustav Jung (1875 – 1961), aki – Freud rosszallása mellett - azt mondta, hogy az álmok melyeket látunk, nem csupán a saját tudattalanunk termékei lehetnek – azaz a saját vágyaink, saját félelmeink, saját emlékeink eltüntetett darabjai.
Jung beszél először egy úgy nevezett kollektív tudattalanról. „A kollektív tudattalan egy olyan világ képe, amely ősidők óta alakult ki tapasztalatok lecsapódásából.” Azaz létezik egy nagy kavargó valami, egy képekből álló őstenger-féle, amelynek élményanyagában történetek, szimbólumok úsznak az időtlenségben – és minden ember kapcsolatban áll vele.
Álmodáskor lehetőségünk van arra, hogy a saját élményeinken, tudattalanunkon túlról, a kollektív tudattalanból is merítsünk. Ezeket az ősi szimbólumokat archetípusnak nevezi Jung. Ilyenek például a mesék, mítoszok figurái - az ősanya, a bölcs, a gonosz figurája – de ide tartoznak olyan események, helyzetek is, amelyek az emberiség egészének fontos mozzanatát sűrítik – beavatás, halál, születés. Az archetípusok sajátos specifikus energiával bírnak, és ez teszi képessé őket arra, hogy szimbolikus formában gátolják vagy módosítsák a tudatos szándékainkat.

Az archetípusok képek és érzések egyszerre. Onnan lehet felismerni őket, hogy felbukkanásuk numinózus jellegű, azaz ezek a képek félelmet keltően hatnak, felkavarhatják a tudatot és az ént, amivel a tudat tágulását idézik elő.
És Jung szerint pont ez a dolguk.
Az álom archetípusai ugyanis minden ilyen esetben kísérletet tesznek arra, hogy beemeljenek egy ősi, leszakadt lélekrészt, megteremtsék azt az egységet, ami a régmúlt időben az ember sajátja volt.

Jung szerint a civilizált ember egyre kevésbé képes az öröktől fogva létező szimbólumokat egyfajta pszichikus mintába illeszteni, azaz érteni őket. Elveszítette a kapcsolatot a mítoszaival és a természettel, így elveszítette azt a rejtett pszichikai energiát is, ami ebből a kapcsolatból fakadt. Ezért a hatalmas veszteségért pótolnak bennünket az álmaink szimbólumai.

Jung olvasatában az álom információt ad, a maga szimbolikus nyelvén. Nem értett egyet Freud-dal abban sem, hogy az álom valamit el akar takarni, ami van. Pont az ellenkezőjét állította: az álom azt akarja megmutatni, amink van. Jung olvasatában az álom egy olyan látogató, amely egy különálló, az ébrenlétével párhuzamos világ hírnöke.

Végül egy villanás erejéig nézzünk rá Alfred Adlerre (1870 – 1937) is, aki szintén Freud tanítvány volt. Adler szerint az álom lényege, hogy állást foglal az élettel kapcsolatban. Álmunkban ugyanis azok a problémák köszönnek vissza, amelyekkel napközben is szembetaláljuk magunkat. Adler életstílusnak nevezte azt, ahogy egy ember él, amilyen hitek, meggyőződések mozgatják, amikre felfűzi az életét – és ez az életstílus tetten érhető az álmokban is.
Számára nem az a fontos, hogy az álom milyen szimbólumot használ, hanem az, hogy az álom milyen érzéseket generál bennünk, mikor felébredünk. Adler szerint a nappali problémáink megoldásához azokra az érzelmekre van szükségünk, amik álmunkban generálódnak.

Freud tehát azt mondta – az álom Csatorna, ahol az elfojtott vágyaink jól becsomagolva, eltakarva kislisszolhatnak. Ha vele nézel az álmodra, azt kérdezed: „Mi az oka az álomnak?”

Jung azt mondta – az álom maga az Üzenet. Belülről és még azon túlról is. Ha általa lépdelsz, azt kérdezed: „Mit üzen a kép, a szimbólum?”

Adler azt mondta – az álom Eszköz, amelynek célja van – az, hogy nappal teljes életet éljünk. Vele ezt a kérdést kapjuk: „Mi a célja és hogy szolgálja a nappalaimat?”

Mindegy honnan közelítünk. Csak közelítsünk. Magunkhoz.

Jó hosszú lett, de szóltam…

A kép Angela Bacon munkája, innen.

Halottaink

A halottak napjához közeledve különleges fényt kap az életünk – emlékeztetve minket a saját, és szeretteink mulandóságára. Egy nap az évben, az élet végességének, az elmúlásnak, a halál misztériumának szentelve – miközben az egész civilizált életünk arról szól, hogy kerüljük a halállal való szembenézést. Olyannyira, hogy még a halálhoz vezető út, az öregedés is a tagadás fekete leple alá kerül. A fogyasztással, a birtoklással, a fiatalság kultuszával, mintha az örök (földi) élet illúzióját kapnánk. Mintha.

A halottak napi népszokásokban, rituálékban képet kaphatunk arról, hogyan is volt „régen”, amikor – bármilyen közhelyesen hangzik is – az ember életének szerves része volt a halál. Amikor generációk éltek együtt, amikor családi körben mehetett el, akinek eljött az ideje, amikor a család maga is része volt az útnak, helye és ideje volt a búcsúzásnak, megbocsátásnak, a végrendelkezésnek. Ettől a halál, a maga szomorúságával, gyötrelmével, fájdalmával együtt is, ismerős maradt. A ma emberének a halál – csakúgy mint a születés – gyakran egy kórházi aktus. A hozzátartozó számára tehát nem látszik a folyamat, nincsen tapasztalás, csak egy pont van a mondat végén, a maga ismeretlen, rémisztő módján.

Elizabeth Kübler-Ross (1926 -2004) svájci származású pszichiáter kutatta elsők között a halál tabutémáját. Tőle idézek: "Végezetül még szeretnék mindenkit biztosítani arról, hogy haldoklók ágyánál ülni ajándék, hogy a halálnak nem kell szomorú és szörnyűséges eseménynek lennie, hogy ekkor inkább egészen csodálatos és kedves dolgokat élhetünk át. És ha azokat a tanításokat, amiket a haldoklóktól tanultunk, továbbadnánk gyermekeinek és unokáinak, valamint szomszédjainknak is, akkor ez a világ nemsokára ismét Paradicsommá lenne. Azt hiszem, itt az ideje, hogy hozzálássunk.” Az egész cikk itt olvasható.

A halottak napjával évről évre rituálisan esélyt kapunk. Ha megengedjük magunknak az ünneppel felkavarodott érzéseket, szépeket és fájdalmasakat egyaránt, akkor jó eséllyel összekapcsolódhatunk azzal a részünkkel, amelyik számára a halál az élet természetes része. Lehetőséget kapunk arra, hogy lássuk a létünket egy nagyobb rendszerben, amelynek része mindenki, legyen szó élőről vagy halottról, aki valaha a családunkhoz tartozott. Részei azok az emberek is, akik ugyan nem rokonaink, viszont a sorsunk alakulása szempontjából meghatározóak a számunkra. Láthatatlan szálakon kapcsolódunk össze velük, életük, választásaik, szenvedéseik hatnak ránk. Néha olyan erős ez, hogy szeretnénk távolodni tőlük, néha olyan fájdalmas, hogy úgy teszünk, mintha nem is léteznének, néha annyira kötődünk, hogy ismételni, folytatni kényszerülünk a sorsukat.

Ezekben a napokban, amikor kimegyünk a temetőbe és gyertyát gyújtunk a szeretteink sírján, a rítusok nyelvén ezt mondjuk: „Megtartlak emlékezetemben.” Arról szól ez, hogy téren és időn túl elfogadjuk a velük való közösséget, hogy vállaljuk, életünkkel továbbírjuk a közös történetet, hogy élőként tisztelettel fejet hajtunk az életük és haláluk előtt.

A tisztelet, a szeretet nagyon fontos ebben. A szeretettel elbocsátott hozzátartozó, a lélek törvényeinek megfelelően, helyet kap a szívünkben, az életünkben, a rendszerben. Lehet mesélni róla, felidézni a vele kapcsolatos történeteket, azaz az emlékezettel folyamatossá tenni őt. Az iránta érzett szeretet segít bennünket a gyászban, segít tovább éltetni, tovább élni.

Van azonban, hogy az élővel kapcsolatos ambivalencia, harag, ellenséges érzés megmarad a halottal kapcsolatban is. A harag pedig köt, legalább annyira köt, mint a szeretet. A haraggal visszatartjuk, élővé tesszük, és nincs meg számunkra a feloldás, ami a szeretetteljes elbocsátással eljöhetne. A halott nem kerül, nem kerülhet az őt megillető helyre, mintha a harag által itt ragadna. Mintha láthatatlan tintával beleírna a sorsunkba – tudattalanul meghatározza döntéseinket, választásainkat, az egész életünket.

Érthető tehát, hogy a „nyugodjék békében” sem csupán a halottról szól. Benne van annak a vágya, hogy a halott elfoglalhassa az őt megillető helyet, és megkaphassa holtában az őt megillető tiszteletet éppúgy, mint annak a kívánsága hogy mi is „élhessünk tovább békében”.

A néphit szerint a halottak napi gyertyák fényénél melegednek a fázós lelkek, és a világosság segít nekik visszatalálni oda, ahova tartoznak. Hajtsunk fejet hát a sorsuk, életük előtt – engedjük el őket tisztelettel, hogy nyugodhassanak békében.

A születési sorrendből fakadó erő

Azt hogy a személyiségünk, sorsunk alakulását hogyan határozza meg a szüleinkkel való viszonyunk, már sokan, sokszor, sok helyen – én is, itt is...- leírták. Így többé-kevésbé mindenkinek van valamilyen tudása arról, hogy mi az, ami ebből az alapkonstellációból következhet általában, sőt akár konkrétan a saját életére vonatkozóan is. Általánosságban kimondható az, hogy családi rendszerben a szülők a gyerek „felett” állnak, ők a nagyok a gyerek a kicsi, éppen ezért minden, amit általuk megtanul, egy speciális viszonyban, alá és fölérendeltségben teszi. Nem kisebb a tét ezzel, minthogy az élete során az ehhez hasonló helyzeteket az alapmintából kiindulva kezelni tudja majd. Ezért nagyon fontos tehát, hogy a szülők a helyükön legyenek, hogy a gyerek megélhesse a nagyságukból eredő biztonság élményét, hogy valóban kicsi lehessen. Hogy a határok érzékelésével, a kicsiségből fakadó nézőpont távolságával meg tudja ismerni, el tudja fogadni és működtetni tudja a későbbi hasonló kapcsolatait.
Az a kislány, akinek az „anyja a legjobb barátnője”, vagy az a fiúgyerek, akinek az apja „jó haver”, nos nekik nagyon nehéz a helyükön maradni, és megélni a szülői nagyságból fakadó védettséget, hiszen úgy tűnik, hogy felnőhetnek a szülőhöz. Így aztán felmerül a kérdés, hogy annak a gyereknek, akinek a szülő a legjobb barátja, annak ki az anyja, ki az apja? Az esetek többségében egyébként az ilyen mondatokban a zavaron kívül mindig ott a szeretet is. Annak a vágya, hogy minél közelebb kerülve a gyerekhez, szeretetet adjon neki.
Ezzel együtt a gyerek ilyenkor többet veszíthet, mint nyer, mert az egyenrangúság élményét kapja. Ami csak illúzió.

Az egyenrangúsághoz leginkább hasonló élményt a gyerek a testvérével való viszonyában kaphatja meg. Azért fogalmazok nagyon óvatosan, mert bár a "szülők a nagyok-a gyerekek a kicsik" elve alapján ők rendszer szempontjából azonos szinten vannak, a valóságban mégis van olyan, ami meghatározza a helyüket, így a „rangjukat”.
Ez a születési sorrend.
Bert Hellinger szerint a rendszerbe való érkezés magában hordozza az adás-elfogadás törvényét is, miszerint aki előbb érkezett az ad, a később érkezett elfogad. Támogatást, segítséget, erőt. Így a szülőtől a gyerekek felé, és az előbb születettektől a később születettek felé áramlik. Így aztán az idősebb gyerek többet ad, és a fiatal többet fogad el. „Az adás és elfogadás úgy folyik tovább, mint az idő, amely soha nem tér vissza.”

A születési sorrenddel, más fókusszal ugyan, de először Alfred Adler foglalkozott. Adler maga Freud tanítványa volt, és ahogy mások, ő is csiszolt, változtatott, majd szembefordult Freud nézeteivel. Ő volt, aki Freud pesszimista társadalomkritikája ellenében kiemelte, és „megemelte” a közösség szerepét, a társak személyiségformáló hatását. Ezzel a fókusszal közelített a születési sorrend, a testvérhelyzetből adódó témák felé is.

Ahogy Adler leírta a különböző testvéri pozíciókból származó törvényszerűségeket, várható működési módokat, úgy ha összevetjük a hellingeri nézetekkel, nagyon is sok hasonlóságot látunk, leginkább azt, hogy a születési sorrend determinál.
Nem vitatva az alapelveket, mégis szeretném elkerülni az ex cathedra jellegű kijelentéseket, mert azt gondolom, hogy ha „csont nélkül” átveszünk elméleteket, gondolatokat, akkor azok hamar dogmákká dermednek a lelkünkben, és onnantól azok irányítanak bennünket.
Azt javaslom tehát, nézzük ezeket úgy végig, mint lehetőségeket, kockázatokat, előnyöket és hátrányokat, de sokkal inkább figyeljünk azokra a felmerülő képekre, kérdésekre, dilemmákra, melyek menet közben felmerülnek bennünk, amikor magunkról és a testvéreinkről vagy akár a gyerekünkről/keinkről gondolkodunk, mert ez az alapja az önismeretnek, nem egy elmélet.

Adler szerint az elsőszülöttek kiváltságos helyzetét az adja, hogy van egy olyan hosszabb-rövidebb időszak, amikor csak ők „A” gyerekek a családban. A figyelem középpontjában állnak, ami sokszor túlféltést, túlóvást és túlkontrollálást is hoz magával. Az első gyerek sokszor a szülei büszkesége, és ha fiú, aki továbbviszi a nevet, folyamatosságot biztosítva a család fennmaradásának, különösen értékes. Érdekes módon, gyakran lehet látni sok elsőszülött lány működésében, hogy bebizonyítsa, ő az apja legjobb fia...
Függetlenül az elsőszülött nemétől a tapasztalás, miszerint elsőnek érkezett, az hogy mérce a később születettek számára, hatalmat és erőt adhat. Hiszen a második, harmadik, kisebb, gyengébb, erőtlenebb. Megélheti a saját nagyságát, a többiek tükrében. Ha ezt az élményt jól fordítja, ha pozitívan építi be, nagyobb eséllyel lesz olyan pozícióban később, ahol erősnek kell lennie, ahol vezetnie kell másokat, ahol támogathat, erőt adhat. Mivel őt magát is tekintély övezi a testvérsorban, és megélte a „szülők ketten-én egyedül” élményét, talán könnyebben bánik az olyan helyzetekkel, amiben hatalom van. Jól megérteti magát azokkal az emberekkel, akik „nagyobbak” nála, hisz ezt tette a szüleivel a testvére megérkezéséig. Ezzel együtt benne van a pakliban az is, hogy a trónfosztásának élménye, egy életre sérelem marad, és az olyan helyzeteket, amiben pozíciók megőrzéséről, saját hatásköréről, megszerzett javairól, kiváltságairól van szó, nehezen mond le. A tradíciók megőrzése, a hagyomány tisztelete az elsőszülötteknek magától értetődőbb, mint ahogy az is, hogy az újításokat, változtatásokat – hiszen túl van a testvér születésén...- nehezebben fogadja. Ami jó, azon miért kellene változtatni? Ott van ebben nyilván az elveszett pozíció szomorúsága éppúgy, mint annak a kétsége, hogy ha olyan nagyszerű és tökéletes vagyok, miért nem voltam elég nekik...

Az egyke helyzete nagyon hasonló az elsőszülöttéhez, azzal a különbséggel, hogy nem volt trónfosztás. Az ő nagy nehézsége, hogy nincs elérhető minta a közvetlen közelben, amiben megtanulhatja a közösségi léthez szükséges szabályokat, játszmákat, megismerje a konfliktusokat és megtalálja a megoldásokat. Neki a kortársközösségbe való illeszkedés sokkal nehezebb, mert egy alá-fölérendeltségből csöppen egy egészen másfajta helyzetbe. Az egyke legnehezebb feladata azt feldolgozni, hogy senkit sem féltenek úgy, mint őt. A figyelem, ami rá irányul egyrészt erővel tölti fel, másrészt elbizonytalaníthatja. Őt éppúgy hajtja a bizonyítási vágy, mint az elsőszülötteket, éppúgy nekik kell kitaposni az utat a felnőttek világában csak éppen neki már téthelyzetben – óvodában, iskolában – kell, hogy megtanulja, amit az elsőszülött otthon. Ennek a sikeres megoldása – barátok, jól működő kortárskapcsolatok - megerősítik a szociális készségében és önbizalmában, és hosszú távon építkezni tud belőle.

A később született gyerekek egy már működő szülő-gyerek konstellációba érkeznek. Vannak szabályok, bejáratott szokások, ők alkalmazkodhatnak ehhez. És van az elsőszülött...a nagytestvér, az első. A másodszülött sohasem lesz első. Nincs meg a szüleivel hármasban megélt idill élménye, és mint ilyen, erős felhajtóerő a számára. A másodszülött a soha meg nem kapott elsőszülöttség okán szívósan, kitartóan küzd a saját jogaiért. Képes a dolgok újszerű átgondolására, a szabályok, dogmák újraértelmezésére, meghaladására. A másodszülöttnek könnyebb, hogy ott a versenytárs kéznél, így a versengés számára természetes létezési forma. (Érdekes módon Adler, aki maga is másodszülött volt, ezt a pozíciót tartja a legegészségesebbnek. Főleg abban a relációban fontos és továbbgondolandó ez, hogy Freud, apja második házasságából született testvérei közül a legnagyobb, tehát elsőszülött volt...)

A legkisebb gyerek és a középső szülött helyzete is érdekes. A legkisebb számára eleve adott a több testvér, neki pedig meg kell keresnie azt, mivel tudja megkülönböztetni magát. Ez egy olyan verseny, amibe nagyon nehéz bekapcsolódni, mert mintha minden lehetőséget elvittek volna az orra elől. A legkisebbek éppen ezért sokszor a legelfogadóbbak, legérzékenyebbek a kívülállás, a kirekesztettség témájában, nézőpontjuk sokszor nonkomform, hiszen megtanulják, hogy nem tudnak mindenkinek megfelelni, így kilógni sem olyan tragédia, mint mondjuk az elsőszülött számára.
Nem véletlenül kelnek útra mindig a legkisebbek a mesében, mert ők azok, akiknek új világot kell felfedezniük, hogy legyenek valakik. Ha jól értelmezik ezt az eltávolodást, ha jó a cél, ha az értékrend, amit a családtól kapott, „rendben van”, könnyen hősként térhet haza a legkisebb. Ám, ha csak a felhajtóerő viszi, a helykeresés kényszere, de nincs a tarisznyájában muníció, könnyebben elkallódik.

A középső gyereket, a pszichológusok sokszor szendvicsgyereknek hívják. Két tűz között, egy rövid ideig tartó másodszülötti élménnyel. Nehezen találja a helyét, mert a karakteres helyek közül az egyik soha nem lehet, a másikról meg lecsúszik. Az ő feladata az, hogy megtanuljon az élete során a két nézőpont, erő, helyzet, eszme közé zártságból egy olyan megoldást találni, ami előbbre viszi őt.

Az ikrek téma is érdekes a születési sorrend szempontjából, és a tapasztalat az, hogy még ha egypetéjűek is, kialakul egy „erő rangsor”, ami hasonló szereposztást eredményez, mint az elsőszülött-másodszülötté. Érdekes módon Hellinger az ikrek-pozícióba sorolja a nagyon kis korkülönbséggel született gyerekeket is, amikor az első születése után közel egy évvel megszületik a második is. Ez az ő olvasatában az ikrekre jellemző nagyon szoros kötődést jelenti az egyébként egymás után született testvéreknél.

A leírtakból következik, hogy a testvérféltékenység természetes dolog. A hatalmi harcok, helyezkedések, versengések talaján alakulhat ki a gyerekek között egy olyan egészséges közelség-távolság, rend, ami később őket szolgálja majd, éppen ezért nem kell félni tőle.
A sokat hallott mondatnak, miszerint az „én gyerekeim szeretik egymást, nem féltékenyek” inkább így van értelme: „az én gyerekeim úgy is szeretik egymást, ha féltékenyek.” A kettő ugyanis nem zárja ki egymást.

Nem ejtettem szót még a különböző házasságokból született testvérek, féltestvérek különleges helyzetéről, lehetőségeiről, de mivel az sokkal szerteágazóbb, többféle dinamikával terhelt és megáldott kapcsolat, egy külön bejegyzésben írok majd róla.

Az eddigi leghosszabb bejegyzésem végén – úgy tűnik, ez egy nagyon fontos téma nekem...-, az jár a fejemben, hogy a blog olvasói vajon milyen családi rendszer, hanyadik gyerekeként születtek? Elsőszülöttek, egykék, másod- vagy harmadszülöttek, útkereső legkisebbek?

Köszönöm, ha megtisztelsz a válaszoddal.

És persze ki kérdezi mindezt tisztelettel? Nyilván egy elsőszülött...

A képet a fortepan.hu oldalról vettük kölcsön. Köszönet érte.

Együttérzek, tehát vagyok

Miért van az, hogy valakinek könnyebb a másokra való ráhangolódás, míg másnak ugyanez komoly akadályokba ütközik? Mitől függ az, hogy tettel, szóval, gesztusokkal támogatni tudunk valakit, vagy hűvös távolságtartással szemléljük mindazt amin a másik keresztülmegy? Honnan jön ez a készségünk? Velünk születik vagy magunk alakítjuk? Az empátiának, a beleérzés/megértés készségének komoly szakirodalma van, kutatások sora irányul annak feltérképezésére, hogy miként válhat az empátia a kapcsolataink energiaforrásává, alapjává.

Daniel Goleman az empátiát a figyelmi működéssel hozza összefüggésbe. Azt mondja, hogy mindenféle ráhangolódást, együttérzést megelőz (!) egyfajta figyelem a másik ember irányába. Evidencia, mondhatnánk, lerágott csont, persze hogy figyelni kell a másikra. Ha pedig ez ilyen egyszerű, miért nem teszi mindenki, ha egyszer hasznunkra válik. Hosszú távon ugyanis komoly előnyöket jelent számunkra, ha értjük-érezzük mások motivációit, szándékait, jobban eligazodunk a társas térben, jobban tudunk alkalmazkodni, működtetni a kapcsolatainkat és így tovább. Hosszú távon - csak odáig el is kell jutni... Mi határozza meg tehát a rövid távot?

A szemüveg, amin keresztül eddig szemléltük a témát, elsősorban a szociálpszichológiai nézőpont, azaz a társas élet szempontjából értelmezi az empátiát. De ha felteszünk egy új szemüveget – nevezzük nagyobb dioptriásnak – akkor ráláthatunk azokra a szintekre, ami ezen túl van, méghozzá a személyes történések szintjén.

Az empátia, mint a legtöbb társas készségünk, részben velünk született részben tanult mintákat tartalmaz. Nem meglepő módon ez a történet is anyánkkal kezdődik – de ezt már megszokhattuk nyilván...
Egészen kicsi korunktól kezdve hangolódunk rajta keresztül a világgal, és a szavak megszületése előtt van már tapasztalatunk arról, milyen ha megérintenek, ha ránk mosolyognak, mi történik ha mi érintünk – vagy ha harapunk...- ha mosolygunk vagy sírunk. Tőle tapasztaljuk az első figyelmet, és általa tanuljuk meg, hogyan figyeljünk másokra. És ahogy felnövünk, nyitunk a világ felé, majd lassan rájövünk, mi minden van még rajtunk kívül. A barátságainkban, kapcsolatainkban helyet kaphat az „én” mellett a „te” is. Ha szerencsénk van megtanuljuk, hogy úgy legyünk együtt másokkal, hogy mindeközben megőrizzük a saját integritásunkat, és a mi-ben való feloldódás mellett hátul, biztonságosan, megnyugtatóan ott legyen az „én” is. Ha ez nem alakul ki, a másikra való figyelem egy szinten a magammal való kapcsolat elvesztését is jelenti - ami persze veszélyes és fenyegető. Elkerülöm, ha tudom.

Hogy a fogalmat pontosan értsük, az empátia nem csupán együttérzést jelent, hanem része a „megértés” is, benne van a szándék arra, hogy a másik embernek segítsek változtatni a helyzetén. Érzés és megértés együtt.
Ha például, valaki ül egy gödör alján, és én melléugrok, hogy együttérezzek vele, az nem empátia. Az empátia az, amikor segítek neki, hogy kijusson onnan.

Daniel Goleman tehát a figyelemtől indul el az empátia megértéséhez. Vigyük mi is ezt a szálat tovább.
Mert mi is zajlik le bennünk, amikor valakinek szüksége van a figyelmünkre, végső soron az együttérzésünkre? Milyen program aktiválódik az elkeseredett ismerősünk társaságában, ha sorsukra hagyott állatokat látunk, vagy ha mondjuk fogyatékos emberrel, hajléktalannal kerülünk kapcsolatba?

Mit jelent ilyenkor figyelem?
Először is fókuszváltást. Ha másra figyelek, akkor nem magamra figyelek. Nem azzal vagyok elfoglalva, ami én vagyok, hanem azzal ami ő. Odafordulni valaki felé – elfordulni magunktól, ezt is jelenti. Háttérbe szorítva lenni, mintha azt mondanánk: „most nem én vagyok a fontos”.
Fontos különbséget tennünk a „nem én vagyok a fontos” és a „nem vagyok fontos” élménye között. A másikra való hangolódáshoz ugyanis annak a biztos tudata kell, hogy tudom ki vagyok, tudom, mit érek, és elég erős vagyok ahhoz hogy elbírjam a másik történetéből, sorsából jövő érzéseket, impulzusokat, megérintődést, és tudjam, hogy azok övéi, és nem az enyémek. Így ha a gödörbe ugrok mellé, elveszítem a saját cselekvőképességemet. Tudnom kell különbséget tennem ő és magam között.

A ráhangolódáshoz, figyelemhez külső és belső csönd kell. Meg kell teremteni azt az ideális állapotot, amiben megszülethetnek a gondolatok, felmerülhetnek a kérdések, utat találnak a szavak.
Ha egymásra hangolódott embereket figyelünk, láthatjuk, sokszor még a lélegzetvételük is egyszerre, azonos ritmusban történik. A légzés a másokkal való kapcsolatteremtést szimbolizálja. A légzéssel előbb üzenünk, mint a szavainkkal. Mint ahogy jelentősége van a sóhajtásnak is, amivel egy szinten elengedjük a bennünk lévő feszültséget, fájdalmat. És visszafelé is működik. Az együttlégzéssel könnyebben létrejön az egymásra hangolódás. Akár egy próbát is tehettek...

A figyelemhez meg kell tanulnunk érteni és szeretni a csöndet. Még akkor is, ha a csöndben sokszor ott a késztetés: „beszélj, töltsd meg zajjal a teret, hogy ne kelljen elmélyülni, figyelni – együttérezni”.

Te bírod a csöndet?

Chaplin bőröndje

A lelki egészség témájával többnyire populárisan foglalkozó magazinok, website-ok rendre hírt adnak valami újszerű, „most felfedezett” pszichés zavarról, ami alkalmas arra, hogy egy témát új keretbe helyezve, betegségként értelmezve, le lehessen porolni. Nem tisztem megítélni, hogy diagnosztikus szempontból helytálló-e mondjuk „fatorexia” nevű betegségről beszélni – erről bővebben itt, az azonban elgondolkodtató, hogy milyen igényre válaszol ez a sok új betegség-doboz, zavar, rendellenesség illetve azok gyakori használata.

A tudomány oldalról világos is, hisz minél több a jól körülírható kategória, annál nagyobb eséllyel lehet megtalálni az egyes tünetekben, személyekben lévő közöset, hasonlót. Ha anorexiáról, depresszióról, borderline zavarról beszélünk mondjuk, akkor készen van a „doboz” és lehet a személyt illeszteni – belefér? A nemevés, hánytatás, levertség, indulati kontroll problémák alkalmassá teszik-e a személyt, hogy megkapja a dobozt vagy tovább kell keresni a neki megfelelőt? A szándék nyilvánvalóan a gyógyításé, a segítésé, de ezzel együtt soha nem szabad elfelejtenünk, hogy minden, ami egy kategóriába helyez minket, az felerősíti a másokhoz való hasonlóságot és elkeni a tőlük való különbözőséget.

Talán mindenki ismeri a híres burleszk geget, amit Chaplin-bőröndjeként szokás emlegetni. Az a fekete-fehér képsor, mikor a kisember nagy sietősen pakolászik a hatalmas bőröndjébe, és beleszór sok sok ruhát. Tömi, tömi a bőröndöt, bekerül az ing a nadrág, a zakó, alsóneműk sokasága, cipők, és minden egyéb fontos dolog. Majd lecsukja, és látja, hogy a dugig tömött bőröndből kilóg ez és az. Itt egy nadrágszár, ott egy hózentróger, cipőfűzők, nyakkendők vége. És mit tesz az emberünk? Fog egy ollót – és levágja, ami kívül maradt.
A diagnosztizálás is így működik valahogy. Amit nem tud kezelni a rendszer, azt levágja. Csak az számít, amitől kezelhetővé válik a doboz, arra koncentrál, ami benne van, mert ami nem illeszkedik, az zavaró- ne is vegyünk róla tudomást. Lényeg a rend, a bőrönd, bármi is legyen az ára.

Hiszen mit ad a bőrönd biztonsága? A pszichológia „betegségelőny”-ként beszél arról, ha valaki egy adott diagnózissal nyer valamit az élettől. Itt van pl. az önfelmentés – én nem tehetek róla, beteg vagyok. A napokban a korábban idézett fatorexiával kapcsolatban azt kérdezte sport témákban erősen érintett ismerősöm, hogy vajon egy ilyen diagnózis után mi történik a személlyel ? Mozog, lefogy – vagy marad kövéren?

Fontos kérdés ez, hiszen megfeleltethető minden másnak is. A tapasztalat az, hogy egy ilyen diagnózis többnyire beletörődést, passzivitást hoz – „mindegy, hisz a pánikzavarom/depresszióm/neurózisom van/nárcisztikus vagyok” és bezár a bőröndbe, ami ugyan biztonságos és megvéd, de lássuk be, meglehetősen szűk és korlátoz is.
A bőrönd biztonságáért könnyen nagy árat fizetünk az életünk más területein is, mert egy idő után a működésünk, személyiségünk attribútumává, legfőbb jellegzetességé válhat és ezen keresztül mérjük – és mérettetjük meg magunkat. Újra és újra belebotlunk, elhisszük mindazt, ami a bőröndökről általában írva vagyon, belekapaszkodunk, érveket találunk, rajta keresztül megmagyarázzuk mit miért nem teszünk – mert nem tehetünk, a bőrönd úgysem engedi. Hogy miért nem fogyunk, váltunk munkát, mozgunk, hagyjuk el a rossz kapcsolatunkat, kezdünk valami újba. Hiszen velünk valami nem OK, mi betegek vagyunk, úgysem sikerülne. Ha mindezt szentesítheti az orvos, a pszichiáter, az önsegítő könyv, akkor nagyon kevés az esélyünk arra, hogy lássuk, a bőröndbe kerüléssel mely dolgainkat, tulajdonságainkat, működésünket „vágtuk le”, felejtettük el.

Mindezzel nem azt akarom mondani, hogy félre veletek gonosz rendszerek, és folytassunk szabadságharcot a bőröndök zsarnoksága ellen. Az önismerethez az is hozzátartozik, hogy látjuk, a működésünkben milyen dinamikák, nehézségek, kockázatok vannak. Azt viszont fontosnak tartom, hogy lássuk, lelki működésünkben (is) folyamatos mozgásban, változásban vagyunk, ami ma érvényes ránk, az lehet, holnap már kevéssé lesz az. És igen, persze van a bőrönd, de ne zárjuk magunkra – és főleg lássuk, hogy azok, amiket le akarnak/akarunk nyiszatolni, azok is mi vagyunk. Néha azok vagyunk inkább.

Végül ez:
Kliens: Nehezek ezek a depressziós reggelek.
Terapeuta: Úgy tűnik, szomorúan ébredt ma.
Kliens: Igen, szomorú vagyok.

Nem mindegy, hogy a bőröndről beszélek vagy magamról.

A szorongásom is én vagyok

Csak a pszichés tünetek, zavarok leírásával foglalkozó szakirodalom számára adatik meg a távolságtartás megnyugtató lehetősége, az „általában”-ságból fakadó személytelenség. Számtalan helyen találhatunk kiváló leírásokat szorongástípusokról, az azokhoz tartozó kórképekről, állapotokról, és szerencsés esetben terápiás lehetőségekről, megoldási módokról.
Fontosak ezek a korrekt, tárgyszerű leírások, és leginkább azért, mert általuk megérthetjük- megélhetjük: mindennapi szorongásaink, félelmeink által nem vagyunk egyedül a világban, és akár egy sor más embert is érint. Hogy bár a „normális”-hoz képest más vagyok – a normálishoz, ami egy elvont fogalom, és a valóságban nem is létezik... – ám jónéhány embernek az a normális, ahogy én is érzek. A félelmeimmel, szorongásaimmal, napi aggodalmaimmal együtt.
Hogy miért fontos ez? Mert ahogy a világot megéljük komplexebb annál, minthogy begyömöszöljük egy diagnosztikus kategóriába – kényszeres, hipochondriás, nárcisztikus, neurotikus, vagy bármi más, vagy hogy felragaszthassuk a homlokunkra a "normális" boldogító címkéjét.
Jó, ha ezek a kategóriák értelmezési keretet adnak magunk számára, ha túllépünk az „ez van” belenyugvásán, és elindulunk a „mi okból?” de főleg a „mi célból?” felé. Ebben az esetben ugyanis mindaz, ami napi szinten megnehezíti az életünket, az önismeretünk, és a további harmóniánk forrásává válhat. Ellenkező esetben a diagnózis könnyen egy szűk ketrec lesz, ahol csak azt érzékeljük mik nem vagyunk, mit nem tudunk megcsinálni, mitől vagyunk mások, kevesebbek a boldog normálisoknál.

„Mi okból? Mi célból?”
Mintha a tüneteink mögé néznék ezzel a két fontos kérdéssel, ahol az egyik visszafelé mutat az időben, míg a másik előre. Az egyik azt kutatja, mi történt, ami a jelenbeli tüneteinkhez vezetett, a másik azt, hogy mi az értelme, haszna (!) a jövőbeli történések szempontjából.Az okokat valahogy ösztönösebben keressük. Jelenbeli helyzetünk elemzésekor gyakran nézünk hátra, a gyerekkorunkra, a szüleinkre, és néha hibáztatunk, magyarázatokat keresünk, elméleteket gyártunk hogy értelmezhetővé váljon a jelenünk.

A másik fontos kérdés a célt feszegeti, arra utalva, hogy minden kellemetlen, félelmetes, nyomasztó élménynek, szorongásnak, tünetnek értelme is van. Kapunk valamit, nyerünk valamit általa. Hogy a lelkünknek valamiért „megéri” bevállalni a szenvedést, elviselni a tünetet, mert ezzel valami még rosszabbtól, nehezebbtől, fájdalmasabbtól kíméljük meg magunkat. Sokszor könnyebb testi tünettel bajlódni, fájdalmakat kezelni, álmatlanságba menekülni, órákig kezet sikálni a mosdóban, vagy a lekapcsoltam-kihúztam-elzártam őrületét pörgetni, mint szembenézni azzal, amit ezek eltakarnak. Hogy megtörténhet, a betegségeinken keresztül felmentjük magunkat egy csomó kötelezettség, felelősség alól, hogy kézmosással fizetünk a „tisztátalan” gondolatainkért, vagy hogy a folyamatos ellenőrzéssel a saját életünk feletti kontrollt próbáljuk visszakapni, megszerezni.

A tünet tehát minket szolgál.Ezzel együtt azt is tudomásul kell venni, hogy a szorongásra való hajlam és a lelki berendezésünk érzékenysége között van összefüggés. Ahogy minden másban, ebben is különbözőnek születünk – és most teljesen mindegy, hogy genetikáról beszélünk, vagy családi örökségről. Egy érzékeny fényképezőgép is csodás, művészi, élményszerű képeket tud létrehozni, csakhogy a cizelláltságnak, ára van – sérülékenyebb, törékenyebb, könnyebben meghibásodik, mint egy egyszerű, kompakt kis gép. Valamit valamiért.

Akinek a beállítódása, lelki alkata, világhoz való viszonya finoman hangolt, az nagyot merít jóból és rosszból egyaránt.A legfontosabb tehát, hogy mindezt elfogadjuk. Hogy lássuk a lelki szerkezetünk előnyeit is és ne csak a nehézségeit. Hogy értékeljük a szorongásainkban rejlő önismeret lehetőségét. Hogy kellő bátorsággal kihozhassuk a legtöbbet abból, amink van. Hogy a profi fényképezőgépünkkel különleges, egyedi képeket csinálhassunk, a magunk és mások örömére.

Az élet közepe

Talán nincs még egy olyan hálás témája a pszichológiai irodalomnak, mint az életközépi válság témaköre. Olyan állapotot ír le, amikor az ember – többnyire 40-45 éves kora táján – egyfajta belső mérleget készít az eddig megtett útjáról. Életközépi mert minden bizonnyal van bennünk várakozás, igény a következő felvonásra, és a szó maga egyfajta ígéret – hisz a másik fele még hátravan. És válság, mert ezzel azt is megfogalmazzuk – aminek közepe van, annak vége is. Életről és halálról, az ahhoz való viszonyukról is beszél ez a szakasz.

Ez a belső mérlegkészítés annak függvényében tudatos vagy drámai, hogy az első negyven évet hogyan töltöttük önmagunkkal. És bár sokszor csak arról esik szó, hogy ebben az időszakban az emberek nagyobb valószínűséggel váltanak, válnak, kaput zárnak vagy éppen nyitnak, valahol érezzük, hogy mindez sokkal bonyolultabb, mint a fiatalabb partner, jobb kocsi, új hobbi vagy a spirituális beavatódás kliséje. Több annál, mint az idő végességétől való rémület, az öregedés megélése vagy éppen tagadása.
Az életközépi válságunk ugyanis éppen olyan személyes és egyedi, mint az életünk. Ebben a szakaszban sűrűsödik ugyanis életünk sok dilemmája – társról, családról, gyerekekről, a saját szüleinkről, baráti kapcsolatainkról, hivatásunkról, hitünkről. Szépen sorban felkéredzkednek életünk képzeletbeli mérlegére, hogy általuk megmérjük a saját boldogságunkat-boldogtalanságunkat, elégedettségünket, vagy nevet adjunk a hiányérzetünknek. A mérlegelés viszont nem ismeretlen számunkra. Az életközépi válságunk ugyanis egy „élet-krízislánc” egyetlen gyöngyszeme csupán. Ezt megelőzően – tudattalanul – szereztünk már tapasztalatot abban, hogyan kell/lehet életkríziseket megoldani.

Erik Erikson az életet ún. „pszichoszociális stádiumokra” osztotta, és azt mondta, minden életkori szakasznak megvan a maga jellegzetes feladata, dilemmája, megoldási módja – és maga a megoldás keresése egyfajta krízist jelent. Valahogy úgy érdemes elképzelni az életet, mint egy társasjátékot – nem túl originális a gondolat és nyilván végtelenül le van egyszerűsítve, de képszerű legalább.
Ha megoldjuk az adott szakasz krízisét, továbbléphetünk, a győztesek sikerélményével. Ha nem, vagy nem tökéletesen, akkor egy részünk ott ragad, nem tud továbbmenni, és egy életen át elkísér ennek a szakasznak a drámája.

Az első állomás úgy egy éves korunkig bezárólag zajlik, és a nagy téma, amit ezen a ponton meg kell oldanunk az a „bizalom vagy bizalmatlanság” kérdése. Mit is jelent ez élet-társasjáték szinten? Az addig összegyűjtött tapasztalatunk alapján elkészítjük első, ám annál fontosabb mérlegünket a világról: megbízhatok vagy sem abban, ami körülvesz? A világ biztonságos, vagy fenyegető, ahol bármi megtörténhet? Ha sírok, felvesznek? Ha elmennek, visszajönnek?
A következő mező dilemmája ott virít piros betűkkel a társasjátékunkon és uralja körülbelül a második életévünket: „autonómia vagy kétely”. A éntudatunk kialakulásának fontos fázisa a testünk felett érzett kontroll élménye. A mozgás szabadságával, a saját szabadságunk kérdése is leporolódik, miközben ott áll anyu és apu, aki korlátaival ennek látszólag határt szab. A szobatisztaság iránti szülői elvárással a széklet megtartása-elengedése szimbolikusan az önkontroll első fontos kifejezési formája. Mit tanulhat meg a gyerek tehát a társasjáték ezen fázisában? Hogy az életeben neki szabad (!) önállónak lenni. Vagy azt, hogy mindenben, mindenhol korlátok veszik körül...a szabad akarat csupán illúzió.
A következő mezők az óvodáskorra eső időszakot jelentik és a „kezdeményezés vagy bűntudat” ellentétpárral írhatók le. Megjelenik a szándék, az akarat szabadsága, a hatalom, a felfedezés, a kérdezés öröme és előre vivő élménye. Vagy a megválaszolatlan kérdéseké, a büntetésekből fakadó bűntudaté.
Az iskoláskor a „teljesítmény vagy kisebbrendűség” mágikus kettőse körül forog. A kérdés az, hogy a gyerek megszerzi-e a krízis megoldásához szükséges élményt: hogy erővel, okossággal, szorgalommal, kitartással el lehet érni a célt? Vagy a sorozatos sikertelenségek hatására ezt dobja a gép: „kevesebb vagyok másnál”.
Mire a serdülőkori mezőhöz érünk már messziről látszik a megválaszolandó kérdés: ki vagyok én? Honnan jöttem, hova tartok? És a dilemma is: „identitás vagy szerepzavar”. Ha ugyanis a serdülő megnyugtató válaszokat talál a ki vagyok én?-re, ha integrálni tudja magában a hozott mintáit, akkor ennek talaján kialakul a szerepei közötti harmónia, az identitás. Ha mindez sérül, akkor a magányosság, elidegenedés vagy a csoportban való feloldódás nagyon hasonló élménye marad.
A fiatal felnőttkor krízise az „intimitás vagy elszigetelődés” dimenziójáról szól. Átadni magunkat egy szerelemnek, egy kapcsolatnak, az intimitásnak, az többnyire a sebezhetőség kockázatát is magában rejti. Van, aki meg sem kockáztatja ezt, és az elszigetelődés biztonságát választja.
Időben körülbelül megérkeztünk az érett felnőttkor válságához, amit Erikson az „alkotóképesség vagy bezárulás” kríziseként ír le, és nagyjából megfeleltethető az életközépi válságnak. Mindjárt visszatérünk még, de most már menjünk végig a pályán.
A társasjáték utolsó mezője az „én-integritás vagy kétségbeesés” párossal írható le. Az élet utolsó szakaszában elkészül a leltár, a végső mérleg. Innen visszanézve mondhat igent mindarra, amit tett, vagy akivé lett az élete során. Ez a fajta integráció, bölcsességgé válva segít szembenézni a halállal, és elfogadni az élet végességének tényét. A kétségbeesés halálfélelmében a végső leltárral való elégedetlenség köszön vissza.

Ha végignéztük tehát ezeket a stációkat – mert leginkább azok – láthatjuk, hogy az életközépi válságban hogyan tükröződhet mindaz a dilemma, ami az előző szakaszokban megoldás, feloldás nélkül maradt. Egy pontba sűrűsödhet a bizalommal, a szabadsággal, a teljesítménnyel, vagy a szerepeimmel kapcsolatos összes kérdésem, és így az életem felénél egy lehetőséget kapok arra, hogy változzak, változtassak. Válság helyett, változás. Ízlelgetem. Életközépi változás. Jobb így.

Kép: Olena Kormuhina
"The Tree Of Life". 2008.